5. fejezet: Világmegváltó Hold

 

Aname Misa vidáman vágott át az emberek tömegén, miközben a legújabb filmje forgatási helyszínére igyekezett.

 

„Most, hogy L meghalt, Light álma végre teljesülhet!” Kiáltott fel boldogan. Kívülálló azt hinné, hogy magában beszél, de egy forgalmas Tokiói utcán ez senkinek se tűnne fel. Vagy mégis? Mello az utca sarkáról figyelte a szőke modellt. A nagy hangzavarban nem látta, hogy kihez beszél a lány, de úgy gondolta, hogy mondhatta valamelyik embernek is. Ez az állítása egészen addig igaz volt, amíg Misa egy elhagyatottabb területre tévedt.

 

„Szerinted Light ma elvisz vacsorázni?” Mello csodálkozva figyelte a lányt, aki magában beszélt? Nem, ez túlságosan abszurd lenne. De nem látta, hogy lenne valami a fülében...

 

Az egész napom szinte azzal telt, hogy Matt bevezetett a számítógépek titokzatos világába. Azt gondoltam, hogy jó hekker, de hogy ennyire? Pillanatok alatt betört az FBI rendszerébe. Azt is megtudtam, hogy már a Kira-ügy dokumentumaihoz is sikerült hozzáférnie, így már lényegesen előrébb tartanak a nyomozásban. Megtanultam egy csomó kódot és már a programozáshoz is konyítok valamelyest. Azt hiszem, ha így haladok hamarosan, talán egy e-mail fiókot fel tudok majd törni, úgy, hogy ne maradjon nyoma. Remélem. Hasznos szeretnék lenni, ha már itt vagyok.

 

„Későre jár.” Nyújtózott nagyot Matt, majd nyomatékot adva a szavainak egy jó nagyot ásított is. „Éhes vagyok, ideje meglátogatni a konyhát.” Hatalmas lendülettel pattant fel, és ugyanekkora lendülettel rántott maga után is.

 

Egy idő után egészen biztosan meg fogom szokni az itteni konyhát, de most még nagyon nehezen mennek le a falatok. Illedelmesen megvártam, amíg Matt befejezi, majd visszamentünk a szobájába.

 

„Úgy hallottam Mello most nincs itt, úgyhogy lazíthatunk egy kicsit.” Mondta, majd levágódott az ágyára és elővett egy játékkonzolt és a párját várakozóan felém nyújtotta. „Megtisztelsz?” Kérdezte csillogó szemekkel, mire csak fáradtan elmosolyodtam és leheveredtem mellé.

 

Nem is gondoltam volna, hogy ilyen jól szórakozunk. Annyit nevettem, mint ezelőtt még sosem, hála a fiú állandó bohóckodásának. Öt körül fáradtan heveredtünk le az ágyra.

 

„Köszönöm. Rég nem éreztem ilyen jól magam.” Néztem rá hálásan, mire összeborzolta a hajam.

 

„Nem kell megköszönni, te tettél boldoggá engem.” Válaszolta, mire halványan elmosolyodtam. Az első perctől barátok voltunk, ezt tudom. Még soha senkit nem éreztem magamhoz ilyen közel, mint őt. Olyan, mintha már vagy ezer éve ismerném. Leírhatatlan érzés, amikor ilyen melegség árad szét bennem, mint amikor itt vagyok, ezen a fagyos, hideg helyen. Boldoggá tesz és cserébe én is őt.

 

Kétségkívül nagyon jól érzem itt magam, de csak miatta. Szívem rejtekében viszont ott lapul az érzés, mely honvágyat olt belém, a régi életemhez. A családom, az ottani barátaim, az életem. Ez nem fog örökké tartani, és van, amit nem dobhatok el néhány hét, esetleg hónap barátságáért. Van, ami sokkal fontosabb az életben, van, ami nem éri meg kockáztatni.

 

„Elfáradtam.” Mondtam neki, s hogy nyomatékot adjak szavaimnak egy jó nagyot ásítottam. „Azt hiszem, visszavonulok. Jó éjt, Matt!” Mosolyogtam rá, majd kiléptem a szobából. Saját szobámba érve gyorsan levetkőztem, majd zuhanyozni mentem. Szerencsésen sikerült kimosnom minden álmosságot a szememből, így inkább rendes ruhába öltöztem, Most is egy fekete hosszúnadrágot vettem fel, de hozzá egy padlizsánszínű cipzáras felsőt. Feltűnően sokat engedett látni belőlem, de ez most cseppet sem zavart. Leheveredtem az ágyra, de egyáltalán nem voltam már fáradt. De Matthez sem mehettem vissza, hisz biztosan dolgozik most, hogy már nem kell engem pesztrálnia. Inkább elővettem a vázlatokat, és hozzáfogtam az íráshoz.

 

Hajnali kettő. Másnap van, pedig észre sem vettem, hogy ilyen gyorsan elment az idő. Nagyot nyújtózkodva állok fel, majd tettrekészen szétnézek a szobában. Semmi érdekes. Mit csinálhatnék? Álom nem jön a szememre az biztos. Hirtelen ugrik be az ötlet, melynek gondolatától kíváncsi borzongás futott végig tagjaimon. Talán, ha halkan, vigyázva...Nem...Nem lehet...De mégis...

Halkan osonok ki a folyósora, majd az utam a nagy előtérbe vezet, azonban most senki sem tartózkodik ott. Csodálkozva lépdelek a hatalmas ablakhoz, melyen ezüst fényével süt be a Hold, megvilágítva a rideg termet. Telihold van... Szépségétől megrészegülve el is felejtettem, hogy hol, és hogy vagyok, ámulva ültem fel az ablakpárkányra, hogy nyugodtan csodálhassam e gyönyörű jelenséget.

 

Milyen nyugodt, most minden. Az őrületnek most nyoma sincsen, csak a nyugtató, magányos csend. A zajok eltompulnak, a külvilág megszűnik, s a belsőmben tomboló tenger is csillapulni látszik. A Hold varázsa? Remélem, remélem, hogy megtisztít, lecsillapítja, s meggyógyítja, sebzett, reszkető szívemet. Remélem, hogy megmutatja a hazafelé vezető utat.

Remélek, s hiszem, hogy a remény hal meg utoljára.

 

„Mit keresel itt?” Csendül mögöttem egy ismerős mély hang, azonban nem tudom beazonosítani, hogy ki az. Ijedten rezzenek össze, s hirtelen eszembe jut, hogy áthágtam a szabályt. Szememet lesütve pattantam le az ablakpárkányról, majd lehajtott fejjel meghajoltam az idegen sötétbe burkolózott alakja előtt.

 

„Ne sajnáld. A bátorságot ne szégyelld.” Közelebb lép hozzám, s szelíden emeli fel a fejem, amibe beleremegtem. Hirtelen hasít belém a felismerés, hogy ki is lehet ő valójában, s szám csodálkozva formálja az édes szót.

 

„Mello?” Kérdezem elhaló hangon, mire ő ellép tőlem. A Hold fénye, most arcára vetül, megvilágítva arany fürtjeit, és tengerkék szemeit. Ez az a fiú, akinek nekimentem a folyósón. Ő az, aki a 9-es szobában lakik. Ő lenne Mello?

 

„Michael vagyok.” Nevet fel keserűen, mire zavartan sütöm le szemeim. Nem is csodálkozom, hogy nem Mello az. Hangtalanul átkozom magam, hogy mindenkiben már őt látom.

 

„Sayu vagyok.” Ajkaim maguktól formálják a szavakat, mert én teljesen elvesztem a tengerkék szemekben.

 

„Hallottam már rólad. Yagami Light húga, nem?” Kérdezi, amitől egy pillanatra felháborodás fut végig rajtam.

 

„Jobban szeretem, ha Sayunak hívnak.” Válaszoltam, ám hangomból nem sikerült eltűntetnem a gúnyt. Michael nem haragudott. Épp ellenkezőleg, halkan felnevetett.

 

„Gyönyörű a Hold.” Szólalt meg újból, majd tekintetét a tündöklő égi motívumra szegezte. Olyan földöntúli volt így, olyan hihetetlen. Mint egy ördögbőrbe bújt angyal, szőke hajával, porcelánfehér bőrével, égszínkék szemeivel, fekete ruhájával.

Valószínűleg észrevette, hogy őt nézem, mert hirtelen oldalra kapta a fejét, s szemeit az enyéimbe fúrta. „Szerinted nem az?”

 

„De.” Nyögtem ki nagy nehezen, majd kissé felbátorodva hozzátettem. „De én sajnálom.”

 

„Sajnálod a Holdat?” Kerekedtek ki a szemei a szőke fiúnak, mire csak halkan felkuncogtam.

 

„Igen. Gondolj bele, látja a sok szörnyűséget, ami itt, a Földön történik, látja, hogyan gyilkolja le Kira emberek ezreit, mégsem tud ellene semmit sem tenni. Én inkább lennék a legkevésbé gyönyörű, ha megmenthetném a Földet.”

 

„Így is meg tudnád menteni, nem kell ahhoz a legkevésbé gyönyörűnek lenni.” Mondta, mire leplezetlen pír ült ki az arcomra e bóktól.

 

„Ha ilyen egyszerű lenne.” Egy sóhaj hagyta el az ajkaim, mire Michael közelebb lépett és gyengéden felemelte az állam, hogy a szemébe nézhessek. Éreztem a testének melegét, s bódítóan férfias illatát. Annyira ismerős volt az egész, de nem tudtam ésszerű magyarázatot találni rá.

 

„Nincs lehetetlen. Csak hinned kell.” Hangja kemény volt és elszánt. Újabb sóhaj hagyta el az ajkaim.

 

„Kiben higgyek? Magamban? Esetleg Melloban, aki még az arcát sem mutatja meg nekem?” Nem akartam ennyire kifakadni, de ez a téma a gyengém. Michael dühösen felhördült, de nem lépett távolabb tőlem.

 

„Mellonak bizonyára megvan az oka arra, hogy nem láthatod. Tudod, a maffián belül a személyazonosság a legnagyobb érték a pénz után. De neked ezzel nem kellene foglalkoznod.” Mondta, majd egy apró puszit nyomott az arcomra és mielőtt megnyikkanhattam volna eltűnt a sötétben.

 

Percekig állhattam ott öntudatlanul, míg az eszembe nem jutott, hogy talán vissza kellene mennem a szobámba. Szerencsére akadálytalanul értem el célomig, ahol rögtön az ágyra borultam. Szemeim azonnal lecsukódtak, s én rögtön mély álomba merültem.

Ekkor még nem tudtam, hogy körülbelül három óra múlva arra fogok ébredni, hogy Matt lerántja rólam a paplant, és hangosan felordít, hogy: Indulás!