11. fejezet: Vággyal fűtve

 

Matt sötét alagutakon át bolyongva vezetett el a szobába, amely meglepően otthonos volt, ahhoz képest, hogy a sivatag alatt volt. Ki akartam pakolni, de ekkor vettem csak észre, hogy a cuccaim nincsenek a szobában. Kérdőn néztem Mattre, aki csak megrázta a fejét, és hozzálátott a saját cuccai elrendezésének.

 

„Matt, mi folyik itt?” Kérdeztem tőle, mire kelletlenül lerakta a kezében lévő monitort és rámnézett.

 

„Mellonak, úgy tűnik, nem tetszik, hogy ez a szobád.” Válaszolta enyhe éllel a hangjában, amit nem tudtam nem észrevenni.

 

„Matt, mi a baj? És ne mondd azt, hogy semmit, mert látom rajtad, hogy valami van.”

 

„Én…Én csak nem akarom, hogy bármi bajod essen.”

 

„Nem fog. Ebben biztos vagyok.”

 

„Remélem, de Mihael beszélni akar veled. Indulnunk kell.”

 

Intett, hogy kövessem. A társalgóba vezetett, ahol csak egy ismerős arcot láttam. Mihaelt, aki minden szempontból kitűnt a többi férfi közül. Azok nagyok voltak, és otrombák. Michael csak egy valamiben hasonlított rájuk és ebben túl is szárnyalta őket. Sokkal félelmetesebb volt.

Közelebb húzódtam Matthez, remélve, hogy ő meg tud védeni az esetleges kényelmetlen helyzetekben. Bár tisztában voltam vele, hogy Matt csak egy eszköz, amit Mello miatt tűrnek meg.

A szobában lévő férfiak leplezetlen vágyakozással mértek végig, ami egy kicsit sem bíztatott. Azonban ekkor Michael felállt, és mellém sétált. Erőszakosan magához húzott, miközben dühödt hangon a férfiakhoz fordult.

 

„Ő az enyém.” Mondta, de még mielőtt megnyikkanhattam volna, karon ragadott és elrángatott a tömegből. Egészen egy szobáig húzott, ahol durván az ágyra lökött.

Ez az a Mihael, akit eddig megismertem?

Nem, hisz ő nem is Mihael. Most már biztos voltam benne.

 

„Mello.” Nyögtem elhaló hangon, mire elmosolyodott. De most nem volt benne egy csepp kedvesség sem.

 

„Már mondtam, hogy Michael a nevem.”

 

„Én nem mondtam, hogy nem hiszem el.” Válaszoltam szemtelenül, mire a szemei elkerekedtek. Amikor felém hajolt, az ijedtségtől behunytam a szemem és akkor rájöttem, hogy ki ő valójában. Az illata, a hangja, a lénye, a kisugárzása. Ő az. És most is pont annyira tartok tőle, mint akkor. De mégis, nem kerülget a sokk, megnyugtat az arca, a hideg kék szemei, amiben szinte elveszek, a kisfiús arca, ami olyan angyalivá varázsolja.

 

„Hát rájöttél.” Nevetett fel keserűen, de nem mozdult el felőlem. „Milyen érdekes.” Mondta, miközben az egyik ujjával végigsimított az arcomon. „Először azt hittem, hogy egy szép pofi vagy, de... az a levél túl ügyes volt. A legeslegjobb ötletem volt, hogy téged raboltattalak el.” Hangja negédes volt, szinte csöpögött, miközben kiejtette a szavakat. El akartam fordítani a fejem, de nem ment. Elvesztem, teljesen elmerültem a tengerkék habokban, börtönbe zárt a tekintetével. „Félsz tőlem?” Kérdezte keserűen, miközben kezét végigfuttatta az oldalamon.

 

„Nem, nem félek tőled. Te sosem bántanál. Hisz kellek neked, nem?” Kérdeztem, de nem néztem a szemébe.

 

„Kellesz.” Suttogta, miközben arcomat gyengéden visszafordította maga felé. „És ami kell nekem, azt megkapom, vagy elveszem. Erővel, vagy hatalommal.” Mondta, miközben egészen közel hajolt a fülemhez. Éreztem forró leheletét a nyakamon, amitől jóleső bizsergés futott végig a tagjaimon.

„Mit csinálsz?” Tettem fel az egyszerű kérdést, ám olyan elhaló hangon, hogy csoda lett volna, ha meghallja. Mi sem bizonyítja jobban, hogy léteznek csodák, hogy elhajolt a nyakamtól és mélyen a szemembe nézett, amitől kis híján elolvadtam.

 

„Megcsókollak.” Válaszolta nemes egyszerűséggel, mintha ez mindennapi dolog lett volna. Kérdőn néztem rá, de ő nem válaszolt, csak egészen közel hajolt és ajkait az enyémekre tapasztotta. Megint az a csók, amire annyira vágytam, puha ajkait akartam csak érezni mióta. Remegve csókoltam vissza, s ő valószínűleg megérezte ezt, mivel karjaival szorosan magához vont. Agyam teljesen kikapcsolt, félénken öleltem magamhoz, de mégis úgy, mintha soha sem akarnám elengedni. Csókunknak a levegőhiány vetett véget, s akkor eltávolodott. Karjaim még mindig a nyakát öleltek, ajkaimon még éreztem szenvedélyes csókját, miközben kezei még mindig az oldalamon pihentek.

 

„Miért?” Egyre rövidebb kérdések és ezeket sem akaródzik kimondani. A testen égett, az arcom pírtól vöröslött, és ezt mind miatta, mert olyan bénítóan közel volt hozzám.

Választ vártam, de Mello nem felelt. Ajkaival újból megkereste az enyémeket, és én megint nem ellenkeztem. A csókok között kezeivel bebarangolta egész testem, míg én gyengéden simogattam hátát, arcát.

Boldog voltam, de egyben szomorú. Tudtam, ennek egyszer vége lesz, s nem marad más, csak egy emlék, egy boldog álom, mely keserűséget vegyít a mindennapjaimba.

Játszik, villant belém ez az egy szó, de rögtön az agyam mélyére űztem, nem akartam tudni róla. Nem akartam, hogy így legyen, hisz most végre velem van.

Égtem a vágytól, mégis hideg voltam, hisz tudtam, hogy nem szabad. Így sem közömbös számomra Mello, de csak magamnak okozok vele szenvedést, hisz ennek hamarosan vége szakad.

Most mégsem tudtam erre koncentrálni, csak ő volt, ő érte égtem, miközben csókjaink egyre szenvedélyesebbé váltak. Egyszer élünk, nem? Igen, egészen addig így is gondoltam, amíg Mello egy szempillantás alatt levette rólam a felsőt, és már csak egy fehérneműben feküdtem alatta. Riadtan tekintettem fel rá, mire elmosolyodott és újból megcsókolt. Mit tervez? Ó, hülye kérdés, tudom, hogy mit tervez, de... Én nem akarom. Megpróbáltam eltolni magamtól, de ennek csak az lett az eredménye, hogy lefogta a kezeim, és fejem mellé szorította.

 

„Holnap átadlak a Japán nyomozócsoportnak.” Mondta halkan, teljesen rezzenéstelen arccal.

 

„Megkapod azt, amit akarsz?” Kérdeztem halkan, de nem válaszolt. „Engedj el.” Mondtam elszántan, s ő úgy tett. Azonnal felpattantam az ágyról, és belebújtam a felsőmbe. Itt a vége, éreztem. Bolond voltam, szörnyen nagy bolond. Csak most fogtam fel igazán az egészet. Megértem, hogy a lista megszerzéséhez kihasznál, teljesen megértem. Valószínűleg én is ezt tenném. De hogy az érzéseimet, a testemet kihasználja csak, azért, hogy még több haszna legyen, azt már nem engedem. Nem bánthat, hisz akkor az alkunak annyi. Ennyit legalább megtehetek.

Mello mozdulatlanul ült az ágy szélén, s arcát a kezébe temette. Nem sajnáltam, mert hihetetlenül dühös voltam rá, de egyszerűen a büszkeségem túl nagy volt ahhoz, hogy ezt eltűrjem. „Megtennéd, hogy visszakísérsz a szobámba?”

„Ez a te szobád.” Felelte, miközben mögém sétált. Megborzongtam a közelségétől. „Nem szeretik, hogy veled nem úgy bánunk, mint a többi rabbal.”

 

„Több rab is van? És akkor velük, hogy bántok?” Fordultam felé indulatosan. „Őket nem csupán lelki, hanem fizikai ronccsá is teszitek?”

„Hagyd abba.” Sziszegte halkan, egésze közelről az arcomba. „Miért nem bírod felfogni, hogy most a foglyunk vagy? Miért nem bírod felfogni ezt az egészet, ami itt folyik? Ennyire gyengeelméjű lennél? Miért nem akarod elhinni?”

Teljesen kikelt magából, még sohase láttam ilyennek. Remegve léptem egyet hátra, most nagyon féltem tőle.

 

„Tán hiba, hogy keresem benned a jót? Mattet is tönkre tetted, pedig ő igazán jó.” Suttogtam halkan, mire indulatosan elfordult tőlem.

 

„Tudom.” Válaszolta, miközben tenyerével rácsapott a falra. „Ezért bíztalak rá. Matt megőrült volna itt nélküled és te is nélküle. Ő elfelejtette veled azt, hogy hol vagy és kiknél. Megígértettem vele, hogy távol tart minden olyantól, ami tudatosíthatja ezt benned. De azt hittem, nem menekülsz el az elől, ami itt megy.”

„Én gyenge vagyok, Mello.” Mondtam lágyan, mire tengerkék szemeit csodálkozva rám emelte. „Te is lehetnél az, csak egyszer. Amikor senkinek sem kell bizonyítanod.”

„Nem ismersz.” Felelte keményen, mire elmosolyodtam.

 

„Nem vagy gyilkos. Más, amit teszünk és más, amit érzünk. A kényszer szörnyű dolgokra képes.”

„Lám, milyen jól ismersz.” Nevetett fel gúnyosan. „Soha sem találkoztam még ilyen naiv és bolond emberrel, mint te.” Szavai gyilkos tőrként vájtak a szívembe, a gúny, mely átitatta mondandóját, most egész lényéből áradt. Nem az fájt, amit mondott, hanem az, ahogy mondta.

 

„Én tényleg nem tudom felfogni, hogy mi megy itt, mert nem hagytad, és ezért hálás vagyok, de épp ezért nincs jogod ezt számon kérni rajtam.” Meglepődtem saját hangom hidegségén, s ugyanezt láttam az ő arcán is, ahogy közelebb sétáltam hozzá. „Menekülök minden rossz elől, de miért én vagyok az egyetlen, aki ezt nem tartja hibának? Azt akarod, hogy süllyedjek teljes letargiába, hogy egész nap egy sötét szoba sarkában üljek és remegjek a félelemtől, hogy mit hoz a következő perc? Megkapod, amit akartál, kiszedtél minden információt belőlem, cserébe megóvtál a valódi életedtől. Kvittek vagyunk, Mello. Nekem is vannak hibáim és neked is, melyeket nincs jogunk egymás szemére vetni.”

Rezzenéstelen arccal hallgatta végig a mondandómat, majd se szó, se beszéd sarkon fordult és otthagyott. Nem nézett vissza, s én nem állítottam meg. Ennek így kellett lennie...