3. fejezet: Naivságom átka

 

Egyedül maradtam. Istenem, mibe keveredtem? És egyáltalán, hogy fogok kimászni ebből? Lehetséges egyáltalán? Meg lehet innen szökni? Gyorsan az ajtóhoz rohantam, és csodák csodájára nyitva volt! Halkan osontam ki, és legalább ilyen halkan csuktam be magam után. Lassan fordultam meg, de ekkor egy magas alakba ütköztem.

 

„Tudtam, hogy nem maradsz nyugton.” Matt. Hogy is gondolhattam, hogy egyszerűen csak kisétálok? Zavartan nevettem fel, mert semmi magyarázat nem jutott az eszembe.

 

„Én csak...” Most mit mondhatnék? „Sajnálom.”

 

„Hé, nyugi. Gyere, együnk valamit.” Óriási kőszikla gördült le a szívemről, s bár már nem féltem tőle, mégis ott motoszkált a fejemben a tudat, hogy: Hé, te most a maffia főhadiszállásán vagy!

 

„Matt, miért nem mehetek ki 8 után, még veled sem?” Muszáj volt megkérdeznem, mert ha esetleg valami törvényellenes visszataszító dolog, akkor inkább nem szeretnék vele találkozni.

Matt megállt és lassan felém fordult. Arca rendellenesen merev volt, tekintete hideg.

 

„Akkor jönnek meg a többiek, a nagyok. Ne akard, hogy egyedül találjanak.”

 

„Megértem, és köszönöm, hogy elmondtad és vigyázol rám.” Mosolyogtam rá kedvesen, de arcomról rögtön lelohadt a mosoly, amint megláttam, hogy keze ökölbe szorul.

 

„Miért bízol bennem ennyire? Én egy vagyok a fogvatartóid közül, egy rész a maffiából. Miért érzed magad biztonságban velem? Miért vagy ilyen kedves?” Furcsa volt így hallani. Mi a válasz a kérdésekre? Én sem tudom, miért érzek így. Megkedveltem őt, és egyszerűen nem akarom elhinni, hogy ez a sok ember, aki itt van és legfőképpen, Matt, gonosz legyen. Meg akarom őt változtatni, hogy élhesse az életét.

 

„Te jó ember vagy, Matt, és nem hiszem, hogy rosszat akarnál nekem. És miért lennék ellenséges egy olyasvalakivel, akit kedvelek?” Most miért néz rám így? Rosszat mondtam?

 

„Tudod, Mellón kívül még soha, senki nem ismert el engem. Miért hasonlítasz ennyire rá, de miért vagy ennyire ellentéte?” Hogy hasonlítanék Mellóra, a Japán maffiára? Abszurdum, de mégis, miért érzem úgy, hogy bók volt?

 

 

 

A szobában csend honolt, csak a számítógépek búgása zavarta meg a némaságot. Néhány perccel ezelőtt csörgött a telefon, amely tudatta a hírt: Yagami Sayut elrabolták. A váltságdíj pedig a Death Note.

 

„Feltételezéseim szerint, Sayu többet tud a listáról, mint a főkapitány.” Yagami Light hangja érzelemmentes volt, barna szemeivel áthatóan fürkészte apja arcát, s várta reakcióját.

 

„Miket beszélsz, fiam! Már hogy tudna a Kira ügyről, ha még a főkapitány sem tudott?” Soichiro remélte, hogy így van, mint apa, mint főkapitány. De egyszerűen nem fért a fejébe, hogy a lány honnan szerezhette az információkat.

 

„Sayunak sohase voltak olyan kiemelkedő eredményei, mint nekem, de kétségkívül okosabb, mint az átlag. Emellett amikor együtt tanultunk rájöttem, hogy bár naivsága vakká teszi, az agya vág, s sokszor olyan összetett dolgokra tapint rá, amelyekre én sem gondoltam volna. Ebben az esetben elképzelhető, hogy nagyon is sokat tud Kiráról.”

 

„Akkor mi a teendő?” Kérdezte Matsuda izgatottan, mire Soichiro csak megrázta a fejét.

 

„El fogom vinni neki a listát. Még ma elrepülök a találkozóhelyre.” A férfi arca rezzenéstelen volt, azonban mindenki tudta, hogy szívében mekkora csata dúl. Egy apa, aki elveszteni látszik egyetlen lányát, hihetetlen dolgokra képes.

 

„Nem.” Állt fel a székéből Light. „Meggondolatlanság lenne. Reméljük, Kira még nem szerzett tudomást az újabb rablásról, mert abban az esetben Sayu nagyobb veszélyben van, mintha csak simán fogságban tartanák. A legfontosabb, hogy erről senkinek sem beszélhettek, egy szót sem! Máskülönben Kira még azelőtt megöli, hogy eljutottunk volna a repülőtérre.”

 

„Igazad van, Light. Kivárunk.” Az idős Yagami megsemmisülten rogyott vissza a fotelbe. Sohase gondolta volna, hogy munkássága alatt olyan ügybe bonyolódna, amelyben egész családja veszélyben van. Eddig azt gondolta, hogy csak fia kerülhet veszélybe, de akkor legalább itt van ő, hogy megmentse. De a felesége és lánya mellett nem tud minden percben ott lenni, bárhogy is szeretne.

 

Light bólintott, majd felvette a telefont, és apjának nyújtotta. Az ő hangját már ismerik, és mindenképp bizalmat kell kelteni bennük.

 

 

Már egészen besötétedett, mikorra végeztem az írással. Nagyot nyújtózkodtam, de csak ekkor vettem észre, hogy még mindig fürdőköpenyben ülök. Pillantásom az ágyon heverő koszos ruhámra tévedt. Na, ezt már nem vehetem fel, keresni kell másikat. Reménykedve nyitottam ki a szekrényt, azonban abban csak pókhálót találtam. Remek, azt hiszem még idő előtt meg kell látogatnom Mattet. Lábujjhegyen kiosontam az ajtón, majd a tőlem lévő negyedik ajtóhoz siettem, amely szerencsémre már nyitva volt, azonban nem Matt hangja szűrődött ki, hanem egy sokkal mélyebb, bársonyosabb hang. Mello...

 

„Miért hívott, főkapitány úr?” Hangja mézes-mázos volt, és megtévesztő. Kétségtelen, hogy valami fontos emberrel beszél. Az apámmal? Nem, nem ő főkapitány helyettes, de mi dolga van neki a főkapitánnyal?

 

„Értem. Ebben az esetben két hetet adok magának, egy perccel sem többet. Használja ki” Nagy erővel csapta le a telefont, majd hallottam, ahogy az ajtó felé közelít. Ijedten kapkodtam a fejem, hogy merre menekülhetnék, amikor szemeim megakadtak az ajtó fölötti számon: 9.

A fenébe, ez nem Matt szobája. Szemem sarkából még láttam, ahogy nyílik az ajtó, mielőtt bevágódtam volna a helyes, 10-es számot viselő szobába.

Matt csodálkozó tekintettel nézett rám, mire szégyenlősen összehúztam a kissé kioldódott köpenyt magamon. A fiú az ágyon ült és egy számítástechnikai újságot tartott a kezében.

 

„Én csak... Szóval... Kellene valami ruha...” Dadogtam enyhe pírral az arcomon, mire a fiú halványan elmosolyodott.

 

„Hát, én nem tudok adni, mert nagyok lennének rád, de maradj itt pár perc és szerzek neked valamit.” Gyorsan kisietett a szobából, így volt időm rendesen körülnézni. Igazi fiús szoba volt, mindenhol ruhadarabok és rendetlenség, de nem úgy, mint egy kamasz fiú szobájában. Matt szobájában mindenhol drótok és kisebb szerkezetek, számítógépek voltak, kétségkívül Matt maga készítette őket, és biztos voltam benne, hogy képesek feltörni a legtöbb biztonsági rendszert. Valószínűleg akkor ezért van itt. De vajon én miért? Egyet tudnak csinálni, a Japán rendőrséget sakkban tartani... A francba, hát ezért vagyok itt! Istenem, hogy lehettem ennyire naiv? Biztos a Kira ügy érdekli őket, hisz azon dolgozik apa és Light is. A francba, hogy ennyire buta vagyok. Ó, istenem, miért is vagyok így felháborodva, hogy kihasználnak? Hisz azért hoztak ide.

Elmélkedésemnek Matt belépése vetett véget, mikor a kezembe nyomott egy kupac ruhát.

 

„Néhány régi ruha. Nyugi, még jók.” Félszegen bólintottam, majd rohamléptekkel az ajtóhoz siettem. „Sayu.” Szólt utána, mire kénytelen voltam megállni. „Mi a baj?”

 

„Semmi. Tényleg semmi.” Hadartam gyorsan, majd kimenekültem a szobából. Egyszerűen nem tudtam most beszélgetni vele. Kell egy kis idő még. Csak egy ici-pici. Olyan gyorsan szaladtam át a szobámba, hogy észre sem vettem, hogy majdnem fellöktem valakit.

 

„Bocsánat.” Nyögtem ki. Áldozatom néhány centivel volt csak magasabb nálam és nem is lehetett sokkal idősebb. Arany fürtjei szépen keretezték arcát, mely érett mégis kisfiús vonásokat hordozott magán. Fekete passzos felsőt és nadrágot viselt, amely még jobban megnyújtotta amúgy is vékony alakját. Zavartan öleltem magamhoz a ruhákat, miközben enyhe pír jelent meg az arcomon. Ráadásul egy szál fürdőköpenyben voltam, de látszólag nem érdekelte semmi.

Csak lazán intett egyet, majd otthagyott. Percekig néztem utána, valami olyan ismerős volt benne. Annyira ismerős volt a kisugárzása, az egész jelleme. Vajon kicsoda Ő?

Túl sok megválaszolatlan kérdés van, és egyre csak gyarapszanak. Valaha találni fogok rájuk választ? Remélem...

 

Szobámba érkezve azonnal ledobtam a törülközőt és felpróbáltam a ruhákat. Egy fekete passzos nadrágot és egy fekete ujjatlan pólót vettem fel, arra pedig egy fekete mellényt. Kissé furcsán éreztem magam, de jobb híján tökéletesen megfelelt.

Lehuppantam az íróasztal elé, hogy folytassam a komédiát, amely egyetlen elfoglaltságom volt ezen a helyen. Azonban nem tudtam leírni egy mondatot sem. Egy árva mondatot, de egy szót sem tudtam leírni. Egyszerűen semmi vidám nem jutott az eszembe. Először fel sem tudtam fogni itt létem súlyát, de nem is akartam. Menekültem a tény elől, hogy elraboltak, de lassan kénytelen vagyok magamnak beismerni a valóságot. Itt vagyok egyedül, megalázottan, szerencsétlenül és kiszolgáltatottan és ez ellen nem tehetek semmit. Se én, se más. Az életemben eddig minden úgy ment, mint a karikacsapás, ha valami nem hullott az ölembe, akkor szóltam a szüleimnek és ők rögtön elintézték. Egyetlen kudarc az életemben az volt, hogy nem bírtam felnőni Lighthoz és ez még most is jobban fáj, mint bármi más. De lassan elfogadom a tényt, hogy második vagyok, és egészen életem végéig második is leszek. Sokan megelégednének ezzel a hellyel, de én első szeretnék lenni. Csak egy kicsit, ha csak néhány percre, de egyszer igazán lehetnék valamiben első. Olyan nagy kérés ez?

Csalódottan száműztem a füzetet a táskám mélyére és egy másikat vettem elő. Ki kell adnom magamból ezeket az érzéseket, kell írnom egy történetet az itteni helyzetről. Japánnak ezzel az oldalával még csak ismerkedem, de máris annyi fájdalommal és keserűséggel találkoztam, mint még soha. Tudatnom kell a világgal, mi folyik itt. Tisztáznom kell magammal, hogy mit érzek. Így talán átvészelhetem ezt az időszakot valahogy...