10. fejezet. Lámpa gyúl

 

Piszok rossz érzés arra kelni, hogy fáj a hátad. Márpedig nekem most sikerült. Ásítozva, fáradtan kicaplattam a konyhába, ahol Mattbe ütköztem. Illetve a hasonmásomba, csak éppen férfi volt és vagy 20 cm-rel magasabb. Ugyanolyan fáradt és nyúzott volt, mint én. Csakhogy ő nem volt itt. Ő nem Mihaelt ápolta. Valami sokkal veszélyesebbet csinált, mint mindig.

 

„Elmondod hol voltál?” Ültem le vele szembe a kis asztalhoz. Hármat kellett pislognia, hogy észrevegyen, de sikerült kipréselnie magából egy választ.

 

„A következő szállást készítettem elő. Most, hogy Mello megs…” Azonban itt a torkára fagyott szó, de én úgy tettem, mintha nem vettem volna észre. Viszont a kis lámpa ott pislákolt a fejemben, és volt egy igencsak furcsa sejtése. „Szóval Mello elutazott, és sokan megijedtek a támadástól és nem akarnak visszajönni. Félnek a listától és a rendőrségtől. De meggyőztem őket, hogy Mellotól jobban félnek.” Vigyorodott el, majd kihörpintette a maradék kávéját.

 

„A Matt nem az igazi neved, ugye?” Kérdeztem csak úgy félvállról, mintha csak azért kérdezném, hogy legyen valami téma.

 

„Nem. De most, hogy Kira van hatalmon, kénytelenek voltunk álnevet kitalálni. Egyébként ez így sokkal izgalmasabb.”

 

„Te annyira Mattes vagy. Nem is tudom mi lehet az igazi neved.” Mosolyogtam rá. „Gondolom az első betű stimmel, tehát lehetnél mondjuk…ööö…Marcus, Marco esetleg Malcolm?”

 

„Malcolm. Ez tetszik” Nevetett. „De nem mondhatom meg. Csak és kizárólag Mello és Near tudják a valódi nevem. De az első betű megvan, ennyit elárulok.”

 

„És hogy hány betű?” Kérdeztem kíváncsiskodva.

 

„Vége a gyereknapnak.” Mosolygott játékosan. „Egyszer még vissza kell mennem az új szállásra, de egy órán belül itt leszek, és akkor titeket is odaviszlek. Rátok zárom az ajtót.”

 

„Rendben. Vigyázz magadra!”

 

„Én mindig.”

 

Egyedül maradtam. Megint, de most kivételesen örültem neki, így legalább dolgozhatok az összeesküvés-elméletemen: Mi szól amellett, hogy Mihael valójában Mello? És mi szól ellene?

Mellette: A kisugárzása, az illata, és talán a hangja is, bár Mellot eddig csak suttogni hallottam, ami igencsak fura. És a csókja. Igen, kínos bevallani, de az az émelyítő, vad és mámorító csók, amit Mellótól kaptam, kísértetiesen hasonlít Mihaelére. Továbbá a mellékhatások rám nézve, ahogy szinte elvesztem a karjaiban, ahogy kikapcsoltam és csak ő élt a fejemben, semmi más nem érdekelt csak az, hogy ő ott volt velem. Ugyanakkor ez az egész neves dolog és Matt hirtelen megtorpanása sem hagyott nyugodni. Biztos vagyok benne, hogy azt akarta mondani, hogy megsebesült, de pont akkor, amikor Mihael? Vagy megs…okszorozódott? Jó lenne, de hülyeség. Vagy az agyam állt le, vagy több nem is jut eszembe. A Mello álnév, ahogy a Matt is, de Mattnek ugyanaz a kezdőbetűje a valódi nevének is, mint az álnevének. Kétségkívül akkor Mellonak is így van. Vajon lenne Mello olyan felelőtlen, hogy a valódi nevét mondja meg nekem? Mello-Michael. Ugyanaz a kezdőbetű és ott van a többi érv.

De most lássuk, mi szól ellene: Először is, hogy Mello nem lehetne olyan felelőtlen, hogy megmondja az igazi nevét. Még akkor is, ha ez csak egy kis darab belőle. De a legfontosabb: Miért tenné? Miért mondaná nekem azt, hogy ő nem Mello? Mi szüksége van rá? Én nem jelentek számára veszélyt. Igazából senki számára sem…

Tanácstalanul borultam az asztalra, de ekkor egy mély hangot hallottam az ajtóból.

 

„Matt?” Lépett be Mello, miközben egy pohár kávét töltött magának. Éppen pattantam volna fel, hogy segítsek, de szemmel láthatólag már láza sem volt, és a kötést sem vérezte át.

 

„Mindjárt jön és elvisz az új szállásra, amit eddig készített elő.” Válaszoltam zavartan, miközben a csésze alján lögyböltem a megmaradt kávém maradékát. Nem sok beszélgetésem volt Mihaellel úgy, hogy beszámítható volt.

 

„Helyes éppen ideje volt. Mello rohadt pipa lehet.” Mondta félvállról, de mivel bennem túlságosan kavargott ez az egész Mello-Mihael-téma, ezért felfigyeltem arra a szokatlan hangsúlyra, amit az ember akkor használ, ha valakit meg akar győzni valamiről, vagy ha történetesen saját magáról beszél. Vagy esetünkben talán mindkettő?

 

„Hogy vagy?” Tereltem el a témát, amire felkapta a fejét.

 

„Túléltem.” Vigyorodott el magabiztosan, ezzel emlékeztetve engem arra, hogy „ő megmondta”.

 

„Legalább 100 komplikáció lehetett volna, amiből 50-be igen rövid idő alatt belehalhattál volna.”

 

„A volnán van a hangsúly.”

 

„Te tudod.” A férfiúi büszkeség, természetesen. Ám ekkor furcsa ötletem támadt. Ha már ilyen meghitt a hangulat, ez is megkérdezhetem. „Hány éves vagy?”

 

Először kikerekedett szemekkel nézett rám, majd csak furcsaállta, végül felnevetett.

 

„Eszembe nem jutott volna ezt kérdezni. De ha annyira tudni akarod, akkor 22.”

 

„És Mello?” Micsoda változás. Először összevonta a szemöldökét, majd elfordította a fejét és végül rezzenéstelen arccal nézett rám. Na, mit eszeltél ki Mihael?

 

„Miért érdekel ennyire Mello? Csak nem segíteni akarsz a bátyádnak?”

 

„Tessék?” Csattantam fel olyan hirtelen, hogy magam is meglepődtem rajta. „Nem tennék ilyet. Nem juttatnék a kezére még több embert. Hiába a bátyám és szeretem.”

 

„Szereted? Ezek után? Amúgy létezik olyan, hogy anyakönyvi kivonat…”

 

„Ja, és biztos csak Mello született abban az évben.” Válaszoltam gúnyosan. „A bátyám. Nem tudom nem szeretni. Ez az emberi gének különös tulajdonsága.”

 

„De ő Kira. Több ezer ember lelke szárad a kezén.”

 

„Tudom.” Hajtottam le a fejem szomorúan. „Nincsen testvéred, igazam van?”

 

„Ez nem olyan dolog, ami felett csak úgy el lehet siklani, Sayu.”

 

„Nem elsiklok, egyáltalán nem erről van szó. De bármit tehet, a bátyám marad, az én egyetlen, szeretett bátyám. Hiába éltem mindig az árnyékába, hiába sírtam emiatt oly sokszor, hiába nézett le mindig, ő a bátyám volt. Aki mindig segített a leckében, akivel olyan jókat nevettünk, aki mindig vigyázott rám és szeretett. És biztos vagyok benne, hogy még most is szeret.”

„Ja, megölt több ezer embert, szívtelenül, lélektelenül, bíráskodva felettük, de a család számára az első.” Nevetett fel keserűen.

 

„Igen? És te, te emberek oltalmazója, te hány ember életét oltottad ki? Hány ember felett bíráskodtál?” Azt hiszem itt telt be a pohár. Ő egyszerűen nem érti, amit mondok. Mintha nem is hallaná, amit beszélek. Csak a saját, hülye teóriájához ragaszkodik. Észre sem vettem, hogy felpattantam a székből, s az valószínűleg csattanva terült el mögöttem. De Mihael jól szórakozott rajtam.

Ekkor toppant be Matt. Nem kellett neki sok idő, mire észlelte a feszültséget.

 

„Mi volt a vita tárgya?” Kérdezte sóhajtva.

 

„Kira. Mi más?” Kérdeztem szkeptikusan, miközben felállítottam a széket.

 

„Kira?” Kérdezte Mihael gúnyolódva. „A bátyád volt a téma, kicsi Sayu, a bátyád.”

 

Már nyílt volna a szám, hogy visszavágjak neki, de ekkor megéreztem Matt kezét a vállamon.

 

„Indulnunk kell. Már így is túl sokat voltunk itt.”

 

Lemondóan biccentettem, majd bementem a szobába és felkaptam a kabátomat. Az út csöndesen telt, senki nem akart senkihez sem szólni, de nem bántam. Egyre csak a tájat szemléltem, ami egyre sivárabbá és sivárabbá vált. Vajon hova tartunk?

Azonban Mihael engem is megelőzött.

 

„Hova a francba megyünk, Matt?” Kérdezte egy csöppet idegesen.

 

„A sivatag alatt van egy bunker, még a háború alatt építették, de senki sem használja, el is feledkeztek róla. Véletlen bukkantam rá egy régi cikket olvasva az Interneten. A cuccaitokat áthoztam a régi helyről, már ott vannak.”

 

„Remélem, ügyeltél arra, hogy ne kövessenek.”

 

„Nem vagyok óvodás, Mihael.” Morgolódott Matt, és a beszélgetés annyiban maradt.

 

Matt nem viccelt, tényleg a sivatag alatt volt a bunker. Egy csapóajtón át mentünk le, majd kiszálltunk a kocsiból.

 

„Te menj egyenesen, én Sayut kerülő úton viszem a szobákba.” Állította meg Matt Mihaelt, amikor egy elágazáshoz értünk.

 

„Fél óra múlva hozd elém, beszélnem kell vele.” Jelentette ki a szőke, mire Matt szemei tiltakozóan kikerekedtek. „Ezt most muszáj Matt.”

 

„Akkor készítsd elő a terepet. Nem akarok birtoklásai huzavonát.” Felelte idegesen, mire Mihael megvonta a vállát.

 

„Ő az enyém. Nem mernek hozzányúlni.”

 

Beszélnie kell velem? De vajon miről? Nem volt jó előérzetem, egyáltalán nem volt. Újból rosszat sejtettem. És mi az, hogy az övé vagyok? Birtoklási hercehurca? Azt hiszem, nem akarok találkozni azokkal az emberekkel, nem kell több rossz élmény. Akkor már inkább leszek Mihaelé örökre.