4. fejezet: Keserű könnyek levele

 

Nem tudtam aludni. Azt sem tudom már, hogy mióta fekszem itt nyitott szemmel és bámulom a plafonon a repedéseket. Általában ilyenkor kimentem apához, aki ilyenkor még bőven dolgozott. Ő mindig meg tudott nyugtatni és egy-egy kiadós beszélgetés után könnyen elaludtam. De itt hova mehetnék? Valamelyik bűnözőhöz? Esetleg a konyhásnénihez? Vagy Mellohoz? Mello. A fenébe is, miért jutsz mindig eszembe? Miért kellet megcsókolnod? Azóta csak te jársz a fejembe, csak azon töröm a fejem, hogy hogy találkozhatnék veled. Veled akarok lenni, neked sikerült megnyugtatnod akkor és ott abban a kis pincében azzal, hogy csókot loptál tőlem. Miért voltál ennyire érzéki?

Ó, istenem, mikre gondolok...  Hogy gondolhatok rá így? Ő egy bűnöző! És engem ő tart fogva! Talán igaz az, hogy sokkos helyzetben az emberre sokkal nagyobb hatással vannak az igerek, de mégis annyira haragszom magamra, hogy ennyire nem tudok tiszta fejjel gondolkodni! Miért nem bírom úgy kezelni a helyzetet, ahogy kellene? Reálisan? Egyszerűen nem bírom elhinni, hogy itt vagyok, és ez nem egy nyaralás valamelyik barátomnál. Legalább ha durván bánnának velem, vagy valami, de nem. Mindenki olyan kedves és úgy őriznek, mintha egy kincs lennék. Ha nem tudnám hol vagyok, el sem hinném.

Muszáj beszélnem valakivel...

Gyorsan kikászálódtam az ágyból, majd halkan kiléptem a folyósóra. A csarnokból hallottam hangokat, de a másik irányba vettem az irányt, hogy a tízes szoba előtt állapodjak meg. Sóhajtva néztem fölt a kicsi számra, majd halkan bekopogtam. Néhány másodperc múlva Matt feje jelent meg az ajtóban. Mikor meglátott halványan elmosolyodott, majd beinvitált a szobájába. Egy intéssel jelezte, hogy üljek le az ágyra, aminek eleget is tettem, majd ő is helyet foglalt mellettem.

 

„Mi a baj?” Hangja közvetlen volt, amitől összeszorult a torkom.

 

„Mikor mehetek haza?” Azt hittem több erő van a hangomban, de csak egy erőtlen suttogást bírtam kipréselni magamból.

 

„Mondtam, hogy amíg Mellonak szüksége van rád, addig itt kell maradnod.”

 

„És Ő? Miért nem jön el hozzám? Miért nem találkozhatok vele?” Hangom kétségbeesett volt, nem bírtam magamban tartani az elfojtott indulatokat. Matt kíváncsian fürkészte az arcom, de nem szólt semmit.

 

„Miért nem zártok be egy sötét szobába? Miért vagy velem ilyen kedves? Miért hagytad, hogy megkedveljelek? Ez fáj a legjobban, hogy kedves vagy, pedig tudom, hogy kihasználtok!” Nem akartam sírni, előtte nem, de a könnyeimnek mégsem tudtam megálljt parancsolni. Matt még mindig nem válaszolt, de nem hibáztattam érte. Hisz ez az igazság, és nem lenne illő, ha akármit is mondani.

Könnyeim megállíthatatlanul potyogtak a lepedőre, s sírásom lassan zokogássá alakult. Megsemmisülten markoltam a lepedőt, mikor éreztem, hogy kér kar átölel, és bátortalanul magához von. Megadóan simultam az ölelésébe, mely most mindennél jobban esett.

 

„Néha egy magasabb célért bántani kell ártatlan embereket akaratunkon kívül. Ez a legvégső megoldás volt, hogy téged elraboltattunk és hidd el, amíg itt vagyok, nem eshet bántódásod. De segítened kell. El kell kapnunk Kirát.”

„Ez neked fontos, vagy annak, aki miatt itt vagy?” Felemeltem a fejem, hogy lássam az arcát, de ő az ablakon nézett ki, úgy válaszolt.

 

„Ha Mellonak fontos, nekem is az.” Meglepődtem, mióta ismerem még nem beszélt egyszer sem ilyen komolyan. Mello, téged mindenki szeret?

 

„Mello.” Ismételtem a nevet, ami miatt mindig hideg borzongás futott végig rajtam. „Szeretnék segíteni neked.”

 

„Miért?” Kérdezte hirtelen, csodálkozva.

 

„A családom az életét Kira elfogására tette fel, nem maradhatok ki a sorból.”

 

„De nem csak ezért, igazam van?” Most először nézett rám. Smaragd szemeiben huncut, megértő fény csillogott. Tudtam, hogy rájött, hogy valami történt köztünk abban a dohos pincehelységben.

 

„Akkor és ott Mello egy pillanatra boldogságot okozott nekem, hogy aztán egy mély sötét, tudatlan verembe taszítson. Megcsókolt.” Hát elmondtam. Nem lett volna értelme titkolnom, hisz tisztában volt a történtekkel. Még csak meg sem lepődött, ahogy kiejtettem e keserédes szavakat.

 

„Sajnálom. De ő sohase fog szeretni, mert egyetlen dolog élteti. Az, hogy első legyen.” Miért mondta ki? Tudtam, hogy nem lehetek vele, de mégis, eddig ott volt a remény. Hiába lógott a levegőben az igazság, a remény éltetett. És mégis azzal, hogy kimondta azt, amitől a legjobban tartottam, mégis tisztában voltam vele, egy világot döntött össze bennem.

Arcomat újból ellepték sós könnyeim, hogy benedvesítsék Matt pólóját.

Nem tudom mikor, nem tudom hogy, de szép lassan álomba sírtam magam Matt ölelő karjaiban.

 

Ajtócsukódásra ébredtem, s bár nem volt senki a szobában rajtam és Matten kívül, és az ajtó is be volt csukva, tudtam, hogy járt itt valaki. Furcsa érzés kerített hatalmába, Mello volt az? Ennek esély szinte egyenlő a nullával mégis ezt súgja az ösztönöm. Olyan női megérzésféle... Tekintetem Matt arcára tévedt. Még mindig a fiú karjaiban feküdtem, így óvatosan lehámoztam őket magamról és kikászálódtam az ágyból. Pár percig még néztem Matt nyugodt, kisfiús arcát, miközben azon töprengtem, mennyit köszönhetek neki. Ez a fiú néhány nap alatt csodát tett velem, ő jelenti a fényt, és köteléket nekem. A köteléket, Mellohoz. Mert meg fogom őt találni, minden áron és segítek neki elkapni Kirát. Azért mert Ő így akarja. Azért, mert Matt így akarja és ezért én is így akarom.

 

Halkan átosontam a szobámba, majd egy üres jegyzetpapírt vettem elő. Úgy döntöttem írok Mellonak egy levelet, melyben leírok néhány dolgot, amit tudok. De azért lesz, ami megtartok magamnak, hogy sokáig értékes maradjak a szervezetnek. Apró mosoly kúszott arcomra, miközben nekiálltam körmölni. Próbáltam a lehető legpontosabban, mégis a lehető legködösebben fogalmazni. Mikor készen lettem, összehajtottam a levelet és ráírtam a címzett nevét. Remélem, megkapja.

Halkan kiléptem a folyósóra, majd a 9-es szobához osontam, és halkan becsúsztattam a lapot az ajtó alatt. Elégedett mosollyal sétáltam vissza a szobámba, nem is gondolva, mennyi érzelmet kavartam fel a levelemmel.

 

Matt kíváncsian fürkészte a vele szemben ülő szőke fiú hideg, érzelemmentes arcát.

 

„Mire vagy kíváncsi? Gondolom, nem csak csevegni hívtál.” Hangja magabiztos volt, mire a szőke elvigyorodott.

 

„Nem kell benned csalódnom, Matt.” Válaszolta, de a gúnyos mosoly még mindig az arcán volt. Matt kíváncsian nézett rá, mire a fiú kissé előre hajolt, hogy nyomatékot adjon a szavainak. „Ha már ennyire összemelegedtél vele, mesélhetnél is róla.”

 

Matt szemei egy pillanatra megvillantak, s ez Mello figyelmét sem kerülte el. Elégedetten dőlt hátra a székben, most már tudta, hogy Matt el fog neki mindent mondani. Sohase kellett erőlködnie, hisz a legjobb barátok voltak, mindent tudtak egymásról. S bár ezt a szőke jobban kihasználta, Matt is mindig teljesen képben volt Melloval kapcsolatban.

 

„Kedves lány.” Vonta meg a vállát, nemtörődöm stílusban. Szerette, ha többet tud, mint Mello.

 

„Tudod, hogy nem erre vagyok kíváncsi.” Mondta, majd odadobott Mattnek egy papírdarabot. Matt érdeklődve nyitotta ki, és azonnal tudta, hogy kitől származik. Senki más nem írt ilyen kislányos, gömbölyű betűkkel a szervezetből. A fiú gyorsan átfutotta a szöveget, miközben elégedett mosoly vette át a helyét arcán.

 

„Okos.” Mondta, majd visszaadta a levelet a fiúnak. Mello nem válaszolt, s Matt azonnal tudta, hogy ennyivel nem elégszik meg.

 

„Túl sok dologban hasonlítotok.” Jelentette ki apró mosollyal az arcán, mire Mello csak felhúzta a szemöldökét. Kezdte érdekelni a téma. „Ő is mindig második volt. Soha sem sikerült megelőzni a bátyját, Lightot. Azt gondolja magáról, hogy buta, pedig korántsem sincs így, az átlagnál jóval okosabb, ezt te is láthatod a levélből. Tény, hogy megvan benne az a kislányos naivság is, de ez az, ami megtéveszti az embert. Egy szép pofi, gondolnánk, és észre sem vesszük és beleestünk abba a csapdába, hogy lebecsültük. Nem gondolom, hogy ennyit tud a nyomozásról, tudatosan írta le azokat az információkat, amikről gondolja, hogy mi is tudjuk, bele-bele csempészve egy kis részletet, amitől érdekes lehet. El kellene dönteni, hogy ki áll ki felett. Nem lenne szerencsés, ha játszadozhatna velünk.”

 

„Örülök, hogy nem kellett csalódnom benned. A bábmester én vagyok, én irányítok. Azt hiszem, megint meg kell látogatnom. Csinos pofi, erre emlékeztetlek, a te érdekedben, ne te tégy semmi meggondolatlanságot.”

 

„Nem akarom érteni, mire gondolsz.” Válaszolta szárazon, hisz a fiú már ma másodszorra tett félreérthető megjegyzéseket Sayuhoz fűződő érzéseivel kapcsolatban. „De ezen túl, nem szeretném, ha meglátogatnád. Az első találkozásotok is mély nyomot hagyott benne.”

 

„Majd még meglátom.” Mosolyodott el a fiú, de ez a mosoly igazán rossz érzéseket keltett Mattben. Kétségkívül hamis volt, s ez igazán nyugtalanította. Azt azonban látta, hogy a másikat túlontúl jól szórakoztatja a szituáció.

 

„Tégy, amit jónak látsz, de ne várd, hogy megtapsoljalak érte. Hanyagolnod kellene az ilyen triviális ostobaságokat.” Hangja kemény volt, mely meglepetésre kényszerítette a szőkét. Egy pillanatra át is futott az agyán, hogy hallgatnia kellene barátjára, de gyorsan elvetette az ötletet. Mire feleszmélt már csak az ajtó csukódását hallotta. Túlságosan nem izgatta fel magát, voltak fontosabb dolgai is jelenleg. Gyorsan felkapta kabátját és kiviharzott a szobából, az épületből, egyenesen ki a napsütötte utcákra, hisz tudta, hogy Tokióban elrejtőzni legjobban nappal lehet, amikor szinte mozdulni sem lehet a tömegben. De pont jó volt arra, hogy egy bizonyos személyt megfigyeljen, akit egészen véletlenül Sayu ajánlott figyelmébe. Máris túl sokat köszönhet neki...