12. fejezet: Ismerem...

 

Mikor mondhatom egy emberre, hogy ismerem? Ha tudom a nevét? Ha tudom azt is, hogy hány éves? Ha tudom, hol lakik, és kik a szülei? Ha... Mindegy, teljesen mindegy, hisz én az égvilágon semmit sem tudok róla. Ismerek egy nevet, egy arcot, de ebből csak az egyik valóságos. Csak egy arc, csak ennyit ismerek.

Mikor mondhatom egy emberre, hogy szeretem? Ha lebénít a közelsége? Ha egy nap csak rá gondolok? Ha azt akarom, hogy mindig velem legyen? Ha igazán ismerem? S ha mindez megvan, de nem ismerem? Beleszerethetek egy fantomképbe, egy hiú ábrándba? Vonzódhatok valakihez, aki az egész életemet rossz irányba terelte, aki kis híján tönkretett? Megbocsáthatok neki? De ha nem is haragszom rá igazán, ha úgy érzem, hogy mindig is ő hiányzott az életemből, akkor mi van?

Gyűlölöm a kérdéseket, gyűlölöm még ennél is jobban, hogy nem tudom a válaszokat. Talán nincsenek, talán itt vannak az orrom előtt, csak észre kellene vennem.

 

Percekig ültem egyhelyben, miközben agyam vadul zakatolt. Holnap átad az apámnak, cserébe egy fontos dologért. Egy olyan valamiért, ami akár emberek ezreinek életét mentheti meg, mégis fáj ez az áldozat. Menni akarok, de nem is, mert már semmi sem lesz ugyanaz, úgy ahogy már én sem vagyok a régi.

 

Kopogtak. Nem válaszoltam. Még egyszer. Semmi.

 

„Sayu, benn vagy?” Hallottam kívülről Matt hangját.

 

„Gyere be.” Válaszoltam halkan, mire egy bozontos vörös üstök dugta be a fejét az ajtón.

 

„Hé, minden rendben?” Kérdezte, pedig pontosan tudta a választ. Megint csak nem válaszoltam, így sóhajtva ült le mellém az ágyra. „Ha tudtam volna előre, hogy így lesz, én…”

 

„Mit csináltál volna, Matt, hm?” Vágtam közbe talán túlságosan is élesen. „Azt mondtad volna Mellonak, hogy ne tegye? És ő majd szépen megfogadja? Ezt te sem gondolod komolyan, most se, akkor sem gondoltad volna. És ha mégis, akkor ahelyett, hogy engem könnyedén elraboltok, az életeteket kockáztatva betörtök a nyomozócsoport hiperszuperül védett kamrájába és ellopjátok azt a valamit? Valószínű…” Csattantam fel cinikusan.

 

„És ha igen? Most már úgyis mindegy. Ami megtörtént, megtörtént. Képzeld, nem tehetek róla, hogy bírlak és rossz rád nézni, olyan állapotban vagy!”

 

„Ó, igen? És szerinted, ki tehet erről?”

 

„Most bűnbakot keresel? Jól van, tessék, akkor minden az én hibám, így jó?”

 

„Nem, nem jó! Mire megyek ezzel, szerinted? Én csak már rohadtul vissza akarom kapni az életem! Tönkretettetek!”

 

„Elnézést, hogy felborítottuk a világképed, ami körülbelül egy ötévesével volt egyenlő! Nem minden olyan, mint a tündérmesékben!”

„Ó, igazán, nem is tudtam… Elegem van, hogy mindenki azt rója fel hibámnak, hogy keresem az emberekben a jót.”

 

„Nem minden ember jó. Örökké csak csalódni fogsz.”

 

„Inkább csalódom ezerszer, minthogy a saját keserűségembe őrüljek bele!”

 

„Túlságosan makacs és önfejű vagy ahhoz, hogy bármit is megértsél a világból.”

 

„Szánalmas vagy, Matt! Nem is értem, hogy hogy bírtam ki melletted egy percet is!”

 

„Tényleg? Te pedig most veszítetted el talán az egyetlen barátodat, Yagami Sayu!” Félelmetes volt. Eddig üvöltözött, de ahogy ezeket a szavakat kimondta a hangja nyugodt és keserű lett, s minden egyes hang a szívembe hatolt.

De túlságosan makacs és önfejű voltam, hogy utána menjek, és bocsánatot kérjek. Azt már nem, mert nekem van igazam – gondoltam. Szörnyű hibát követtem el, de akkor ez érdekelt a legkevésbé.

Dühös voltam, szörnyen dühös. Aznap már senki sem látogatott meg, hagyták, hogy hadd főjek a saját levemben.

 

Másnap fáradtan, bosszúsan keltem, félelmem azonban elnyomta mindezt. Bárcsak itt lenne Matt, vagy valaki! Matt? Nem, őt látni sem akarom többé…

Egyedül vagyok, szörnyen egyedül.

Pontosan kilenc órakor két nagydarab és undorító ember lépett be az ajtón, majd megragadtak és felrángattak az ágyról.

 

„Ez fáj.” Nyögtem elhaló hangon, de mintha meg sem hallották volna. Kiráncigáltak az ajtón, de a tanácskozóhelyen megálltak. Senkise volt ott.

 

„Engedjenek már el, tudok állni a saját lábamon.” Nyögtem, mikor már egyik vállamat sem éreztem az erős szorítás miatt.

 

„Maradj csöndben kisanyám, ha jót akarsz magadnak.” Sziszegte az egyik, miközben a falnak lökött. „Megkeseríthetem még neked ezt a néhány percet, csak egy szavadba kerül.” Nevetett fel hidegen, miközben a szemeit látványosan végigfuttatta rajtam. Kirázott a hideg az undortól.

Ekkor halk kattanást hallottam, de egy annál élesebb hangot.

 

„Akkor az lesz az utolsó cselekedet az életedben.” Mello hangja hideg és kegyetlen volt, miközben a csillogó ezüst fegyvert a férfi halántékának nyomta.

Megmentett. Megint. Szeretném azt hinni, hogy miattam, de nem, és ez nagyon fáj. Ő az egyetlen férfi, aki valaha is érdekelt igazán, de tőle csak ezt kapom. Megérdemeltem mindezt?

Mello csak egy hideg pillantást vetett rám, majd elvette a férfi fejétől a pisztolyt.

 

„Hozzátok.” A két férfi megint a hónom alá nyúlt, és erőszakosan rángattak maguk után.  Senki sem szólt egy szót sem egészen addig, amíg egy kicsi, szűk folyosóhoz nem értünk.

 

„Innentől az én dolgom. Ha kijöttem, bemész te, és teszed a dolgod.” Tárgyilagos és hideg volt volt, mint egy maffiafőnök, s ettől kirázott a hideg. Karon ragadott, majd egészen egy furcsa, üvegcsőhöz vezetett, amelyben két rekesz volt.

 

„Ide kell bemennem?” Kérdeztem remegő hangon, de még csak rám se nézett, úgy válaszolt.

 

„10 perc múlva itt vannak érted.” Tehát igen, oda kell bemennem.

 

„Mi az, amit értem kapsz?” Hosszú csend után szólaltam meg először. Tudtam, hogy most már elmondja, hisz semmi jelentősége nem volt már.

 

„A halállista.”

 

„Egy lista az, amivel emberek ezreit ölte meg…Kira?” Szaladt ki a számon a meglepetéstől, de Mello megint csak nem válaszolt. Ekkor eszembe jutott Light. Hát ilyen egyszerű dolga lett volna? Egy pillanatra szánalmasnak éreztem a bátyámat.

Újabb percek teltek el csöndben, s ekkor Mello rám nézett. Ez a tekintet most más volt, nem volt hideg, valami különös üresség csillogott benne.

Tudtam, hogy most kell bemennem abba az üvegkalitkába. Szó nélkül léptem be, s Mello rám csukta az ajtót. Tekintetünk egy pillanatra összekapcsolódott, s ekkor egy könnycsepp gördült le az arcomon. Ő követte a tekintetével, majd megrázta a fejét és elsétált.

Végleg kisétált az életemből. Ő, a férfi, akit szerettem.

 

Az egyik nagydarab, ronda férfi jelent meg ekkor és egy fegyvert húzott elő a zsebéből, majd becsúsztatta a felém eső lyukon úgy, hogy a csöve pont rám szegeződött. Ahogy a férfi kegyetlenségtől csillogó szemébe néztem elfogott a rettegés. Ő itt nem Mello és nem is Matt, gondolkodás nélkül lelőne.

Ekkor mozgást vettem észre a másik oldalról, s pillanatra még a szívdobbanásom is kihagyott.

Az apám állt a másik oldalon, de mintha húsz évet öregedett volna. Nyúzott volt és még a szokásosnál is sápadtabb. Borzalmasan festett. Kedvem lett volna kiabálni, mondani neki valamit, de egy hang sem jött ki a torkomon. A nagydarab férfi vészjóslóan mozgatta meg a fegyvert, majd kibiztosította. Elfogott a pánik. Már egész testemben remegtem, s a térdeim is felmondták a szolgálatot, s nagyot koppantak a földön. Próbáltam arra koncentrálni, hogy kell nekik a lista, tehát, amíg meg nem kapják, addig biztonságban vagyok. És azután?

„Jó napot, Yagami. Kérem, helyezze be a listát ebbe a fiókba, ahol kipróbálom. Ha működik, megkapod a lányt, ha nem, ha megpróbálsz átverni, lelövöm a lányt.”

 

„Ha odaadom a listát, de nem történik semmi, beküldöm a kommandósaimat. Ne merészeljen a lányomhoz nyúlni.”

 

“Fenyeget? Itt én hozom a szabályokat.”

 

Minden egy másodperc alatt történt. Láttam, ahogy ronda arcán, kegyetlen vigyor terül el, hallottam apámat, ahogy a nevem kiáltja, s hallottam, ahogy dördül a fegyver.

Halál. Még sohase gondolkodtam el rajta úgy igazán. Sosem hittem volna, hogy igaz a mondás, hogy ilyenkor lepereg előttünk az életünk. Láttam a gyerekkorom, anyámat, apámat, Lightot, a jó és rossz dolgokat, s végül Mellot.

Percek telhettek el, vagy órák, nem érzékeltem semmit, tompa hangokat hallottam, s éreztem, hogy valaki kitámogat, majd a friss levegő az arcomba csap. Azt hiszem most jött ki minden, ami eddig nyomasztott. Eddig sikerült tartanom magam, eddig voltam erős. Felgyülemlett minden, s most kirobbant. Éreztem, hogy kicsúszik alólam a talaj. Ekkor elsötétült minden.