6. fejezet: Filozófia

 

Fáradtan fordultam át a másik oldalamra, miközben egy halk morgással jeleztem, hogy fáradt vagyok. Ám Matt hajthatatlan volt, egy laza mozdulattal lerántotta rólam még a takarót is.

 

„Matt.” Ültem fel, miközben a szemeim szikrákat szórtak, de akkor már Matt háttal állt nekem. Egy pillanatig furcsállva vizslattam a hátát, de aztán tekintetem magamra és arra az egy szál fehérneműre tévedt, ami rajtam volt. A fenébe! Ezt nem hiszem el...

Gyorsan kipattantam az ágyból és magamra kaptam az első ruhákat, amik a kezem ügyébe kerültek. „Most már idenézhetsz.” Sóhajtottam, mire a fiú visszafordult.

 

„Bocsi.” Nyögte, miközben a tarkóját vakargatta zavarában. Én csak megráztam a fejem, majd várakozóan ráemeltem a szemeim. Reméltem, hogy nem az előbbiért vert fel álmaimból.

 

„Ja, igen. Elfelejtettem mondani, hogy minden három hét után új helyre költözünk át. Úgyhogy gyorsan kapd össze magad, mert sietnünk kell.”

 

„Oké.” Vontam meg a vállam, majd felkaptam a táskám és belegyömöszöltem néhány ruhát.

 

„Mehetünk.”

 

A következő hely korántsem volt olyan bizalomgerjesztő, mint az előző. A ház teljesen lepukkant volt, ráadásul körülbelül fele akkora. Matt egy szobába vezetett, és arra kért, hogy várjak. Kényelmesen elhelyezkedtem az ágyon és épp elszundítottam volna, mikor nyílt az ajtó és Matt meg is érkezett.

 

„Úgy tűnik, osztoznunk kell most a szobán. Remélem nem gond.” Nézett rám zavartan, mire csak mosolyogva legyintettem.

 

„Soha rosszabbat.” Mosolyogtam rá, miközben ő helyet foglalt mellettem.

 

„Beszéltem Mellóval.” Hangja vontatott volt, amitől a szívem gyorsabban kezdett verni. Rosszat sejtettem. „Hamarosan el kell menned.”

 

„Akkor soha többé nem látlak majd?” Kérdeztem, de a választ tudtam. Nem is válaszolt, csak lassan megrázta a fejét.

 

„Ne gondolkozz ilyeneken. Neked van életed, tudod mit meg nem tennék egy normális életért?” Igaz, nem tudhatom miken ment keresztül. „Neked nem kellett volna ide kerülnöd.”

 

„De itt vagyok.” Válaszoltam szenvtelenül, mire dühösen fújt egyet. „Gyere velem.”

 

És ez volt az a pillanat, amikor láttam őt megtörni. Arcán ezer meg ezer érzelem suhant át a megdöbbenttől egészen a dühösig. Mert kimondtam azt, amire mindig is vágyott. Mert megértettem, miért is ragaszkodott ennyire hozzám. Egy kis darab voltam abból a világból, ahová tartozni akart, egy kis rész az álmaiból.

 

„Nem lehet.”

 

„Tudom. Ha ennek vége, ha Kira meghal, megkereslek.” Óvatosan simítottam végig a karján, de még így is összerezzent az érintéstől. Védtelen volt, csupasz, hisz kitárta nekem a lelkét, odaadta az álmait.

 

„Nem hiszed, hogy Kira győz, mi?” Kérdezte gúnyosan. Ő bűnöző volt, még ha csak egy gyenge utánzat, akkor is. Nekem mindegy volt, ha Kira győz, életben maradok, ha Kira veszít, akkor is. Neki csak egy út létezik.

 

„Én a bátyámban, N-ben és Melloban hiszek. Hárman egy ellen, eleve kisebbségben van.”

 

„De ez még nem ok arra, hogy veszítsen.”

 

„Kira gonosz, és hataloméhes. Beképzelt és emberfeletti. Minden megvan, hogy hibázzon, mert mindig többet és többet akar majd. Hamarosan beleesik abba a csapdába, hogy azt hiszi, mindig egy lépéssel az ellenfelei előtt jár. És ha ezt ki lehet játszani, akkor a csata meg van nyerve.”

Matt hallgatott, majd hirtelen felpattant és kisietett a szobából. Elmosolyodtam, hisz lehet, hogy egy lépéssel közelebb juttattam a túléléshez. Őt és Mellót...

 

Matt sokáig nem jött vissza, ezért úgy döntöttem lefürdök. Éppen abbahagytam a hajszárítást, amikor zajt hallottam a szobából.

 

„Hé, Matt...” Kiáltottam fel, de azonnal a torkomra forrt a szó, mikor megláttam Michaelt. „Öhm, szia. Matt nem rég ment el.”

 

„Tudom. Hozzád jöttem.” Válaszolta, majd leült az ágyra és szemeit várakozóan rám emelte, amitől igencsak zavarba jöttem. Csak az járt a fejemben, hogy mondanom kellene valamit, de semmise jutott az eszembe. Kinyöghetné végre, hogy mi akar.

 

„És pontosan miért is jöttél?”

 

„Találkoztam Mattel.”

 

„Igen, ezt gondoltam.” Néztem rá értetlenül, mire elhúzta a száját.

 

„Matt Mello jobbkeze, de gyenge. És te pont ott támadod.”

 

„Én nem támadok senkit, sehol!” Csattantam fel. „Biztos neked is vannak álmaid, de nem tudod mennyit érnek. De ő tudja, ezért képes feláldozni őket Melloért!”

 

Nem válaszolt, de a gúnyos mosoly nem olvadt le a szájáról. Mégis, mintha láttam volna valami fényt átsuhanni a szemében, ami azt jelentette, hogy megért. És megérti Mattet is. De ki ő tulajdonképpen?

 

„Ki vagy te?” Kérdeztem halkan.

 

„Az neked nem fontos.”

 

„Mello is ezt mondta.”

 

„Talán nem véletlenül.” Mondta, miközben idegesen felpattant az ágyról. „Tudod, miért vagy életben?” Furcsa volt a hangja, egy kissé megtört, de kemény.

 

„Mert így lehet megszerezni a listát a Japán rendőrségtől.” Válaszoltam halkan, de ő megrázta a fejét.

 

„Mert annyira ártatlan vagy. De vajon tetteted, vagy tényleg ennyire tiszta vagy? Elgyengíted az embereket.” Szűrte a fogai között, de nem volt mérges, csak értetlen.

 

„Csak hiszem, hogy nincs igazi gonoszság a Földön.” Válaszoltam lágyan. „Nem vagytok gonoszak, bűnözők. Csak rossz útra léptetek.”

 

„Nem volt választásunk.”

 

„Mindig van választás.” Ideges lett. Magára.

 

„Elgyengíted az embert. Kiforgatod a szavait, lecsupaszítod, míg csak egy gyenge, védtelen ember marad. Ugyanakkor elbűvölöd, és rabságba ejted a saját álmaiba.”

 

Újra leült az ágyra, s most először volt bátorságom, hogy megmozduljak. Lassan lépdeltem, majd helyet foglaltam mellette. Nem nézett rám.

 

„Olyan vagy, mint a drog, ezért vagy még életben, ezért vagy még itt.”

 

„Nem drog vagyok, hanem a remény, hogy létezik másik út is. Még nektek is.”

 

Remény, talán tényleg ezt jelentem nekik? Vagy csak eliszik, hogy azzal, hogy bátorítom őket, helyes, amit tesznek? Ha túlélik elfelejthetnek mindent?

Hiszem, hogy mindig van egy második esély, de tenni kell érte, ki kell érdemelni azt. Eredendően mindenkinek csak egy esélye van, s ez olyan, mint az élet. El kell felejteni az elsőt, hogy megkapd a másikat.

Boldog lehet-e valaki, ilyen múlttal? Ennyi szenvedéssel?

A boldogság nem attól függ, hogy mit éltünk meg, hanem azon, hogy képesek vagyunk-e változtatni rajta. Néha viszont el kell fogadni azt, ami van és meg kell találni benne úgy a boldogságot, ahogy az van.