9. fejezet: Fájdalom

 

Ijedten löktem el magamtól, de nem szólt egy szót sem, csak kikapta a kezemből a fegyvert és várakozóan pillantott a vasajtóra.

 

„Akárki jön be, ne mozdulj meg!” Halk volt, fenyegető, de tudtam, hogy csak engem akar védeni. Egészen kicsire húztam össze magam, s szinte remegve vártam, mit hoz a következő tíz másodperc.

Az ajtó megnyikordult, s lassan kezdett kinyílni, a rés egyre tágult, s ezzel párhuzamosan emelte fel Michael és biztosította ki a fegyvert. Féltem, rettegtem, mint még soha.

 

Minden egy szempillantás alatt történt: Ahogy Matt megjelent az ajtóban, én felpattantam, s nyakába vetettem magam, de ekkor egy dördülés is elhangzott, s a golyó nem messze tőlünk csapódott a falba, Michael pedig dühösen fújtatott.

 

„A kurva anyád Matt! Legalább beszólhattál volna!” Nyögte Michael, s én megkönnyebbülten sóhajtottam fel.

 

„Jól vagy?” Nézett le rám Matt aggódóan, mire apró mosoly jelent meg a szám sarkában.

 

„Túlélem, de azért Michaelt tegyük rendbe. Vége?”

 

„Ne itt.” Mondta, miközben felsegítette Mellot, s intett, hogy induljunk. A biztonság kedvéért ő is előhúzta a fegyverét, miközben Michaelét az én kezembe nyomta. Miért akarja mindenki, hogy ezzel rohangáljak?

 

Matt szerencsére tudta, merre lehet kijutni, így egészen hamar elértük a számunkra előkészített autót. Matt besegítette Michaelt a hátsó ülésre, nekem pedig intett, hogy üljek be mellé.

 

„Matt, van egy üveg vized?” Kérdeztem, miközben a sebességmérő egyre feljebb és feljebb kúszott.

 

„Mindjárt megállunk, addig csak kibírja.” Mondta, miközben még inkább begyorsított. Aggódva fordultam Michael felé, aki bár lehunyt szemmel pihent, arcáról folyt a veríték, s a lázrózsák az arcán is egyre vörösebb színt öltöttek. Idegesen tettem a kezem a homlokára, s megint csak kétségbeesetten tapasztaltam a kettő közötti hőmérsékleti eltérést.

Lemondóan vettem el a kezem, de ekkor hirtelen utána kapott, s visszahelyezte a homlokára.

 

„Éget.” Nyögte, s én idegesen pillantottam Mattre, akinek hasonló aggodalom ült ki az arcára.

 

„Már teljesen átázott a kötés. Matt, meg kell állnod.” Emeltem fel egy kissé a hangom, mire megadóan bólintott. Nem lehet kockáztatni most.

Egy éles kanyar után leparkolt egy áruház legtávolabbi sarkában, majd hozzám fordult.

 

„Bemegyek veszek vizet és kötszert.”

 

„Meg fájdalomcsillapítót és valami kaját, rendben?” Egészítettem ki, mire bólintott és már ott sem volt.

Gyorsan megigazítottam a kötést a karján, ami a nagy sietségben elcsúszott, de ő észre sem vette, halkan szuszogott már.

Olyan békés volt így, olyan ártatlan, az ember nem gondolná, hogy egy maffia tagja. A fehér bőr, a szőke haj, az égkék szemek egyáltalán nem erre a világra engednek asszociálni.

S ez a béke mégis szöges ellentéte volt a valóságnak, a belőle áradó nyers erőnek, a félelmet és tiszteletet keltő tekintetnek, a haragnak.

De rá kellett jönnöm, hogy ez csak páncél: ő is ugyanolyan ember, mint mások, őt is meg lehet törni, hogy ő sem tökéletes. Mikor megmentett kialakított egy kapcsolatot közöttünk, mely örök és törhetetlen: a bizalom. S ezt félig éberen, félig lázálomban meg is pecsételte.

Visszagondoltam a csókra, mely egyre abszurdabbnak tűnt. Szinte éreztem a forró bizsegést az ajkaimon, mely annyira ismerős volt. Annyira olyan volt, mint Mellóé.

Ez lehetetlen, Mello nem lehet Michael, ő biztos nem törődne azzal, hogy kimentsen. Inkább megbízná Michaelt…

Mello. Talán már Michaelben is téged látlak?

 

Gondolkodásomból Matt zökkentett ki, mikor bepattant a kocsiba és az ölembe dobta a szatyrot.

 

„Van egy lakás a közelben, oda megyünk. Ott el tudod látni.” Mondta, majd újból felpörgette a sebességmérőt, s száguldottunk a cél felé.

A lakás nem volt túl jó környéken, de nem aggódtam, valószínűleg mi vagyunk a legveszélyesebbek a környéken. Mattel sikerült felküzdeni Michaelt a kis lakásba, ahol azonnal az ágyra fektettük.

 

„Mindjárt jövök. Itt hagyhatlak?” Kérdezte, mire bólintottam. Gondolom, biztosítania kell a környéket. Mikor hallottam az ajtó csukódását hozzáláttam Michael ellátásához.

Megpróbáltam óvatosan lehúzni róla a kabátot, de erre haragosan felszisszent.

 

„Átkötöm, rendben?” Kérdeztem, miközben lekötöttem a sebtében ráhelyezett kötést a kezéről.

 

„Adj egy fájdalomcsillapítót.” Mondta gyengén, mire én a szájába helyeztem a kis kapszulát, s megitattam, hogy le tudja nyelni a gyógyszert, majd folytattam, amit elkezdtem. Kimostam a sebet, lefertőtlenítettem, ami hála a fájdalomcsillapítónak nem is fájt neki annyira, majd bekötöttem, s reménykedtem, hogy egy ideig jó lesz. Eközben Michael már újból álomba merült, én pedig betakartam, majd vártam Mattet, aki nem sokára meg is érkezett, de akkor én már az igazak álmát aludtam. Gyorsan rámterített egy pokrócot, majd mikor megbizonyosodott róla, hogy alszom, megint elhagyta a szobát.

 

Világosságra keltem, egészpontosan arra, hogy a nap a szemembe süt. Mosolyogva nyújtózkodtam ki, de arcomról azonnal lelohadt a mosoly, mikor észrevettem, hogy senki sincs a szobában. Michael ágya úgy volt, ahogy hagyta, de mikor közelebb mentem észrevettem a kis vércseppeket, amelyek azt jelentették, hogy a kötés már jócskán átázott. Ijedten nyitottam be a másik két szobába, hátha Michael valahol elájult, de nem találtam semmit. Ekkor hirtelen meghallottam a víz tompa zúgását, én pedig rohantam a hang irányába, ami egészen egy ajtóig vezetett. Fülemet az ajtóra tapasztottam, de csak a csap zúgását hallottam, így benyitottam. Michael összerezzent az ajtó hangjára és ijedten kapta fel a fejét, s a vízcseppek ide-oda repdestek szét a hajából. Egy törülközőben támaszkodott a csapon, miközben remegő kézzel próbálta újra kimosni a sebet. Bőre libabőrös volt már, fogait összeszorította a fájdalomtól.

 

„Menj ki.” Utasított, de mintha meg sem hallottam volna leakasztottam egy másik törülközőt és elkezdtem szárazra törölni a hátát.

 

„Legjobb lesz, ha nem kapsz tüdőgyulladást, egyelőre túl sok vért vesztettél.” Mondtam neki, de ő dühösen elhúzódott.

 

„Nem kell segítened. Megoldom.” Felelte remegő hangon, majd a polcon lévő fájdalomcsillapítóért nyúlt és kiöntött magának vagy öt darabot, de annyira remegett a keze, hogy fellökte a dobozt és a sok kis tabletta szétgurult mindenhol. Idegesen vágta földhöz a dobozt, de az erőlködéstől felszakadt a sebe és a vér apró patakokban folyt végig a karján.

 

„Michael!” Kiáltottam föl és erőszakosan magam felé fordítottam és gyengéden megráztam. „Engedd, hogy segítsek! Kérlek…” Néztem rá esdeklőn, miközben kezemmel végigsimítottam az arcán. Csönd volt, nem válaszolt, de éreztem, hogy izmai elernyednek, s a fogát sem szorítja össze annyira. „Köszönöm.” Suttogtam, majd segítettem neki bemenni a szobába, ahol leültettem az ágyra. Visszaszaladtam a kötszerekért és egy törülközőért, meg a ruháiért, majd gyorsan megtöröltem a felsőtestét és újra bekötöttem a sebét, de ezúttal úgy, hogy fél kézzel ne tudja leszedni. Segítettem belebújni a pólójába, majd elfordultam és hagytam, hogy felvegye az alsógatyáját. Segítettem neki a nadrág és a zokni felvételében is, majd még utoljára áttöröltem a haját és hátradöntöttem, hadd feküdjön. Hoztam egy pohár vizet, majd bevette a fájdalomcsillapítót, én pedig, mint aki jól végezte a dolgát elindultam kifelé a szobából.

 

„Sayu.” Hallottam ekkor magam mögül Michael hangját, mire visszafordultam. ”Magadnak teszel rosszat, ha kötődsz hozzám és Matthez.”

 

„És Mellohoz?” Kérdeztem gúnyosan, mire az arca elkomorult. Furcsa fény jelent meg e név említésére a szemében, amit nem tudtam hova tenni.

 

„Őt felejtsd el. És minket is.”

 

„Nem az én hibám, hogy ez lett belőle. Ami rossz velem történik, az mind a ti hibátok.” Emeltem fel a hangom. Mégis mit képzel? „Tudod, Michael az nem úgy megy, hogy azt mondod, hogy ne legyen és akkor nem is lesz. Igazából még meg sem dolgoztál érte, mégis kedvellek. A többi már az én bajom, eddig se tetted, most érezz felelősséget miattam.”

 

„A dolgok változnak Sayu. Lehet, hogy ami ma még természetes, holnapra teljesen megváltozik. Semmi sem állandó.”

„Ez így van. Ezért fogod elkapni Kirát és akkor ennek az egésznek vége lesz, nem lesz több gondod velem.” Válaszoltam feldúltan, majd sarkon fordultam és kiviharzottam a szobából.

 

Kicsit szégyelltem magam, amiért ilyet mondtam Michaelnek, de egyszerűen nem bírtam magamban tartani. Őt is körbelengi az a furcsa aura, mint Mellot, ami nem hagy nyugodni. Michael talán Mello rokona, vagy rögtön a testvére? De akkor miért érzem ezt a furcsa hasonlóságot, mintha egy és ugyanaz az ember lenne?