2. fejezet: Csókot lopott idegen

 

Néma csend telepedett közénk, amit néha feltörő zokogásom hangja szakított meg. Mello előttem guggolt és minden bizonnyal élvezte nyomorúságom.

 

„Miért élvezed ennyire, hogy fogva tartasz?” Bukott ki belőlem a kérdés, s hallottam, hogy fogvatartóm sóhajt egyet, majd keserűen felnevet.

 

„Nem lenne igazságos, ha csak mások látnának engem szenvedni.” Hangja rideg volt és gúnyos. Egy percre sem gondoltam, hogy üres kifogás, nem, de akkor sincs joga másokat kínozni. De az adott helyzetemben, hiába terjeszteném fel, legfeljebb egy újabb keserű kacaj lenne a válasz. „Tetszel nekem így, kétségbe esve, félelemmel telin, remegve. Magamra emlékeztetsz.” Puha kezével végigsimított könnyáztatta arcomon. A meglepetéstől nyikkanni sem tudtam, csak bőröm lett libabőrös. Micsoda paradoxon, még elvezem is. Hol a józan eszem?

 

„Én...én...miért?” Csak meglepett, halk dadogásra futotta tőlem. Megijedtem tőle, és teljesen össze voltam zavarodva. Semmi, de semmi nem nyert értelmet ebben a szituációban.

 

„Túl ártatlan vagy. De egyszer szembesülnöd kell a valódi világgal.” Kezét még mindig arcomon pihentette, s szavai szokatlanul lágyak voltak. Beleremegtem. „Egy kis ízelítő.”

Újabb keserű kacajt hallatott, majd éreztem, hogy puha, kellemesen hűvös ajkak tapadnak az enyéimre. És ekkor megtörtem teljesen. Forró könnyeim áradata újból megindult, intenzíven, forrón szelte sápadt arcomat. Éreztem, ahogy Mello eltávolodik tőlem, majd hallottam a lomha lépteket és a súlyos vasajtó csukódását. Itt hagyott.

 

Újból egyedül voltam. Ajkaimon még éreztem az övéit, s hirtelen meleg borzongás futott végig rajtam. Bolond vagyok, hisz még élveztem is. Teljesen magával ragadott ajkainak puhasága, kezének gyengédsége. Miért nem bírok reálisan gondolkodni? Miért kellett ennek így történnie? Miért csókolt meg? Miért...

A kérdések csak úgy halmozódtak a fejemben, azt hittem, ha tovább gondolkodom, menten szétreped. Kétségek közt vergődve fáradtan hunytam le a szemeim, hogy egy jobb, békésebb világba utazzak. Mély álomba merültem, ahol nem volt rossz, csak én és Mello...Mello?

 

Nem tudom, mennyit aludhattam, de mikor felkeltem, még fáradtabbnak és elhasználódottabbnak éreztem magam, mint előtte. Először nem tudtam, mi ébresztett, de ekkor meghallottam a vasajtó dördülő hangját, majd léptek kopogó zaját. Vajon Mello az?

Az ismeretlen felém vette az irányt, majd éreztem, hogy a kötelekkel kezd el babrálni. Szólásra nyitottam a szám, de nem jött ki a torkomon egy árva hang sem. Jobb is így, még meggondolná véletlen magát.

Ahogy kiszabadultam mohón kaptam a szemüveghez és rántottam le magamról. A szobában elég sötét volt, így egy kis hunyorgás után meg is szokta a szemem. Azonnal „megmentőmre” néztem. Ő lenne Mello? Egyáltalán nem így képzeltem el. Vörösesbarna haja kócosan omlott homlokára, barna szemei vidáman csillogtak. Magas vékony fiú volt, egy csíkos felsőben, és egy egyszerű farmerben. Egyetlen különlegessége a nyakában lógó furcsa szemüveg volt.

Ő nem lehet Mello. A fájdalom, ami az ő hangjában volt, nem fér össze az ő szemében csillogó vidámsággal.

 

„Mello?” Hitetlenkedve kérdeztem, mire a fiú elmosolyodott.

 

„Matt vagyok.” Válaszolta mosolyogva, majd intett, hogy kövessem. Hova megyünk? Meg akartam kérdezni, de nem mertem, pedig nagyon szimpatikus volt. Hogy kerül egyáltalán egy ilyen helyre? Egyáltalán, mi ez a hely?

 

A vasajtón túl egy nagy helységbe érkeztünk. Valamilyen régi raktárépület lehet a vas oszlopokat és a csupasz drótokat látva. A falak mellett számítógépek és egyéb gépezetek sorakoztak, de csak néhány előtt ültek. Matt megállt a terem közepén és felém fordult.

 

„Ez a szervezet bázisa. Most viszonylag kevesen vannak, de van, amikor szinte mozdulni sem lehet.” Magyarázta, miközben intett, hogy továbbmegyünk.

 

„És ez milyen szervezet?” Kérdeztem kislányos hangon, mire a fiú csak felnevetett.

 

„Hát nem egyértelmű? Ez a Japán maffia.” Úgy magyarázta, mintha ez olyan egyértelmű lenne. Álljon meg a menet! Maffia? És, hogy kerülök én ide? Jesszusom, elrabolt a maffia! Na ne, le kell ülnöm. Gyorsan az egyik székhez sietek és levágódom rá. El sem tudom hinni, hogy ez velem történt. Hirtelen eszembe jutott a családom. Ezt a szégyent, az apám a főkapitány a rendőrségen és meg itt ülök a maffia bázisában.

 

„És mit keresek én itt?” Végre sikerült kinyögnöm a kérdést, mire Matt odasétált hozzám.

 

„Mellonak kellesz és nekem nincs jogom beleszólni a döntéseibe.” Válaszolta, majd a kezét nyújtotta, hogy felsegítsen. Készségesen elfogadtam a gesztust, majd továbbmentünk.

 

Mellonak kellek? Mi ez az egész? Ő lenne a maffia? És ő vajon hol van? És ki ez a Matt egyáltalán?

 

A következő utunk egy kisebb terembe vezetett, amelyben vaságyak voltak. Kérdőn néztem a fiúra, aki nem válaszolt, hanem egyszerűen továbbment. A következő vasajtót is elhagyva egy szűk folyósóra érkeztünk, amelyről mindkét oldalon ajtók nyíltak. Az ötös számú ajtónál álltunk meg. Matt udvariasan kinyitotta az ajtót, majd előre engedett. A szoba nem volt túl tágas, ám kicsi sem volt. Két nagy ablak világította meg a szerény bútorzatot, amely egy ágyból, egy szekrényből, egy íróasztalból és két székből állt. Az ajtóval szemben egy fürdőszoba volt, káddal felszerelve. Nem volt valami fényűző, de megfelelt.

 

Matt betessékelt az ajtón, majd mutatta, hogy foglaljak helyet az egyik széken, míg ő az ágyra telepedett.

 

„Ez lesz a szobád meghatározatlan ideig. Érezd magad otthon. Ha kellene valami, a tízes szobában megtalálsz.” Mosolya közvetlen volt, hangja kellemes, aminek igazán örültem Mello rideg, keserű hangja után.

 

„Köszönöm.” Tényleg hálás voltam neki, hogy kedves velem. Egy maffiabázison ez felér egy nyereménnyel.

 

„Igazán nincs mit. Ha valami újdonság lesz, szólok. Szabad kijárásod van a szobából reggel 10 és este 8 között. Különleges esetekben felkereslek.” Vajon miért nem mehetek ki később? Talán akkor vannak a titkos gyűlések, vagy valaki olyan jön, akivel nem szabad találkoznom.

 

„Matt, te miért vagy itt? Úgy értem, te egyáltalán nem illesz ebbe a közegbe...” Hát igen, ez volt az, ami Mattben a legjobban zavart. Egyáltalán nem néz ki elvetemült gazembernek, sőt, inkább csak egy egyszerű srác, bajos múlttal.

 

„Tudod, vannak olyan kötelékek, amiket nem lehet feladni bizonyos dolgok miatt. Ilyen például a barátság. Ha ez nem lenne, valószínűleg a McDonald’s-ban osztogatnám a sült krumplit.” Felnevettem. Furcsa, ilyen helyzetben, de mégis feltört belőlem. Azt hiszem megkedveltem ezt a fiút. Legalább nem leszek egyedül.

 

„Tetszik a cinizmusod. Tudod, igaz a mondás, hogy minden rosszban van valami jó. Örülök, hogy megismertelek.” Eszméletlen, hogy ennek az egyszerű fiúnak, hirtelen sikerült elfeledtetnie velem, hogy hol és hogyan is vagyok most valójában. Hálás vagyok neki, tényleg, el sem tudom mondani, hogy mennyire.

 

„Ez maradt nekem. Yagami Sayu, ugye? Hallottam a bátyád hírét, csakugyan olyan jó, mint mondják?” Itt vagyok, végre van valami pozitív, erre a bátyámra kíváncsi. Ó, én bolond, hogy is gondolhattam, hogy érek valamit. Hisz Light érdekel mindenkit, a csodagyerek.

 

„Minden bizonnyal. Most valami N-el dolgozik együtt és apámmal. El akarják kapni Kirát.” Nem akartam, de minden bizonnyal a hangomból sütött a gúny és a megvetés.

 

„Nem bírod a bátyád?” Kérdezte meglepetten. Most erre mit mondhatnék? Az igazat?

 

„Nem erről van szó, csak nem könnyű másodiknak lenni. Mindig másodiknak.” Matt egy pillanatig fürkészően nézett, majd bólintott.

 

„Szerinted, van esélyük Kira ellen?” Komoly hangra váltott. Nem szeretem a kérdéseket, az övéi pedig különösen agyafúrtak nekem. Mire akar kilyukadni? Light, erre mit válaszolnál? Mondjam, hogy persze, hogy van esélyük, hisz két zseniális elme, hogy ne tudná elkapni? Egyszerűen, úgy, ahogy eddig. Felnevettem.

 

„Mondjam, hogy van? Akkor hazudnék. Ne érts félre, nem tudok sokat a nyomozásról, de te sem bírnád, ha a bátyád és az apád veszélybe kerülne, és nem avatna be. Lány vagyok, mindig is jól tudtam értesülni, egyes dolgokról. Női praktikák, tudod.”

 

„Akkor Kira fog győzedelmeskedni?” Kérdezte szárazon, mire csak megráztam a fejem.

 

„Kira ügyes, minden erre vall. És éppen ezért gondolom, hogy nem lehet addig lebuktatni, amíg nem hibázik. Egy kis hiba, egy óvatlan lépés is elég, de addig nincs értelme.”

 

„Feltűnően sokat tudsz erről az ügyről.” Hangja furcsán csengett, mintha valamit, akarna mondani, de nem tartja helyénvalónak.

 

„Erről szó sincs. Ezek csak az én spekulációim azokból a kis információkból, amelyeket sikerült elkapnom. Ezek nem tények.”

 

„Értem. Ha nem gond most magadra hagylak, van egy kis elintéznivalóm, de ma még meglátogatlak.” Kissé csalódottnak látszott mikor intett, talán Kira ilyen fontos neki? Kira... Miért vagy ilyen agyafúrt?