8. fejezet: Bandaháború?

 

Csönd volt, kínos csönd. Matt a sarokban ült és egy könyvet lapozgatott. Tudtam, hogy nem olvas. Ott vibrált a levegőben a feszültség, kérdezni akart, hogy megnyugtasson, és ő is megnyugodjon. De a kérdéseire nincs válasz. Hogy mi lesz velem? Nem tudom. A tény, hogy Light Kira, csak nevetésre sarkallt, szánalmas, meggyötört, kínzó nevetésre. Nem tudom elhinni, hogy hogy tudta ennyi ideig kijátszani a világot. Mert erről volt szó. Nem csupán a rendőrséget, a nyomozócsoportot, a családját játszotta ki, hanem az egész világot. Megtévesztette, átejtette, manipulálta, legyőzte. Beírta magát a történelembe, az emberek tudatába. Ha ennek vége, vajon hány hatalmaskodó, magát istennek képzelő gyilkos akar majd újra Kira lenni? Hány ártatlan fog meghalni még ezen felindulásból.

Light. Halott lennél számomra, ha nem lennél a bátyám, halott lennél, ha igazán tudnék rád haragudni. Azzal a csepp jóval, amit az emberek félelmével hoztál a világba, eltörpül amellett, ami ezután fog következni, mert el fogsz bukni, most már biztos. Hisz tudják, hogy ki vagy.

 

„Nem velem kellene foglalkoznod.” Fordultam Matthez, aki sóhajtva eresztette le a könyvet.

 

„Fontos vagy nekem.” Tudom, Matt. Te Mello miatt vagy itt, de őt jobban érdekli Kira, mint te. De megérted, meg elfogadod az álmait. Csak én maradtam, aki valójában a társad.

 

„Kira elkapása fontosabb.” Egy sóhaj hagyta el az ajkam. Mennyivel egyszerűbb volt kimondani, mikor nem a bátyámról volt szó. És mindig róla van szó, mert hatalma van. Hatalom, mellyel minden egyes szónál egy tőrt döf a szívembe, melynek súlyától összeroppanok.

Nehéz belegondolni, hogy mi mindenen mentem keresztül az elmúlt időszakban. És mi minden következhet ez után? Mi lesz, ha sor kerül a cserére, ha én kijutok? Vajon Mello mihez kezd majd a listával?

 

„Tudom, hogy el fogjuk kapni, ettől nem félek. De attól igen, hogy addig mi mindenen kell keresztül menni. Neked is, nekem is, Mellonak is.”

 

„Hiszem, hogy minden a legnagyobb rendben lesz. De azzal nem segítesz senkin, ha ülsz a sarokban, ezen rágódsz, ráadásul fejjel lefelé bámulsz egy könyvet.” Nevettem fel, miközben a kezében lévő könyvre böktem. Zavartam megvakarta a fejét, majd felpattant.

 

„Igaz is. Mello megöl, ha észreveszi, hogy még mindig nem vittem át neki ezeket a papírokat.”

 

Pár percig bámultam az ajtót, mire rájöttem, hogy egyedül maradtam. Utáltam ezeket a perceket, hisz ilyenkor csak én voltam, bezárva egy nagynak nem igazán mondható szobába, együtt a gondolataimmal. Ó, bárcsak én is olyan jelentéktelen dolgokon törhetném a fejem, hogy ma menjek-e el a barátnőimmel vásárolni, esetleg, hogy van-e otthon elég kenyér még.

Őrült, kavargó gondolatok és egyre csak szaporodnak, és én lassan megszakadok a szörnyű súly alatt. A tudat, hogy a bátyám Kira, nem hagy nyugodni, szüntelen csak erre tudok gondolni, és minél többet gondolok rá, annál átláthatatlanabb az egész. És annál jobban fáj.

 

Gondolataim közt vergődve hallottam meg életem legszörnyűbb hangját. Egy mély, kétségbeesett halálhörgést. Egészen közel az ajtómhoz, szinte mellette. Nem tudtam mitévő legyek. Mi folyik itt? Ekkor egy újabb üvöltés, s több tucat súlyos lépés zaját hallottam. Erre tartottak. Kik ezek? Ekkor azonban lövés dördült, mire minden izmom egyszerre rándult össze a félelemtől. Ijedten hátráltam a leghátsó falhoz, mikor hirtelen kicsapódott az ajtó és én szinte ájultan rogytam le a földre. Éreztem, hogy egy izmos kar felemel, és sietve megpofozza az arcom.

 

„Sayu!” Kiált rám a mély hang, amitől azonnal magamhoz térek. „Ki kell jutnunk innen!”

 

„Michael... Mi folyik itt?” Kérdeztem kétségbeesetten, miközben görcsösen kapaszkodtam a karjába.

 

„El kell tűnnünk innen!” Nézett rám mereven, miközben egy pisztolyt húzott elő a zsebéből. „Azt csináld, amit mondok!”

 

Azonnal bólintottam, mire megragadta a kezem és kihúzott a szobából. Feltartott fegyverrel, egészen a falnak simulva osontunk. Nem bírtam levenni a szemem a nagy, ezüst revolverről, az eszközről, amely ki tudja, hány ember életét oltotta ki. Hány ember felett ítélkeztek vele?

Nevetséges belegondolni, hogy ez az alig 30 cm-es tárgy ekkora hatalommal rendelkezik, ekkora hatalmat ad egy halandó kezébe.

Szinte hangtalanul lépkedtünk, csak szapora légzésem hallatszódott a kihalt folyosón. Távolról, mint egy légy zümmögése hallatszódott némi csatazaj, amitől egy kissé megnyugodtam. Éreztem, hogy agyam kitisztul, és az izmaim és engednek merevségükből. Bíztam a túlélésben, bíztam Michaelben.

Kár volt. Agyamban újra felsikoltott a vészcsengő, mikor egészen közelről döngő léptek zaja hallatszott és nem messze előttünk egy nagydarab, rosszarcú férfi jelent meg.

Az ő kezében is ott csillogott a pisztoly, amelyet azonnal ránk is szegezett, tökéletesen egyszerre Michaellel. Nem tudtam mi lesz, így vártam.

Elképesztően hosszú másodpercek teltek el, de ekkor Michael hirtelen megmozdult, lökésének erejétől a földre estem, és ekkor elhangzott két lövés és egy tompa test puffant mellettem és egy messzebb. Remélni tudtam, hogy nem következett be az, amitől féltem.

 

Azonnal Michael mellett termettem, s egy hatalmas sóhaj szakadt fel a torkomból. Csak az a nagy bordó folt a vállán nyugtalanított, melynek hatására arca is folyton folyvást összerándult. De itt nem maradhattunk. Mennünk kellett.

Elég volt egy pillantás, megértette. Nem hagyta, hogy segítsek, azonnal talpra szökkent, s nyújtotta a kezét, hogy felhúzzon, de ezt nem hagyhattam. Nem akartam még ennél is jobban hátráltatni, hisz ha én nem lettem volna, ő minden bizonnyal egy karcolás nélkül megússza.

Megmentette az életem, és ezt sohase felejtem el neki.

Most már futva haladtunk, de a folyosók nem akartak véget érni, s egyre jobban aggasztott, hogy Michael vállán a folt egyre csak nő és nő. Orvosnak készültem a fenébe is, valamit tennem kell! De mit?

Ekkor hirtelen megtorpant és behúzott egy sötét lyukba, melyet észre sem vettem. Dördülve csukódott be a vasajtó, majd pár pillanat múlva pislákoló fény töltötte be a szobát.

 

„Sajnálom.” Léptem oda hozzá bátortalanul, mire megrántotta a vállát. Hiba volt, hangosan felszisszent a fájdalom hatására, és én azonnal odaugrottam. „Megnézhetem? Orvosnak tanultam.” Illetve csak egy napig, de ez most mellékes.

 

„Nem a te hibád.” De, az enyém, de nem akartam most erről vitatkozni. Óvatosan lehúztam a bőrkabátot a válláról, de a sok vértől még így sem láttam semmit. Próbáltam a feladatra koncentrálni, bár a kezem remegett, hisz eddig még csak könyvben olvastam, hogy hogyan kell. Nem gondoltam volna, hogy a közeli jövőben alkalmaznom is kell majd. Azonkívül nem volt könnyű kizárni a vér, s a seb kicsit sem bíztató látványát, és szagát. A pólóm aljából gyorsan letéptem egy csíkot, és próbáltam minél fájdalommentesebben letörölni a vért a seb környékéről. Szerencsére a golyó csak súrolta, de elég mélyen, így egy jó darabig még biztos nem fog meggyógyulni. Minden egyéb eszköz nélkül csak annyit tehettem, hogy egy újabb csíkkal elkötöttem a sebet, és reménykedtem, hogyha kijutunk alaposabban is elláthatom. Abban biztos voltam, hogy orvosnak a színét sem akarja látni.

 

„Csak súrolt a golyó, annyira nem vészes, de ki kellene tisztítani, és le kellene fertőtleníteni. Ennek híján csak elkötöttem, így a vérzés csillapulni fog.” Mondtam halkan, de nem néztem rá. Én okoztam az egészet, de még ellátni sem tudom rendesen.

 

„Túlélem.” Mondta, és én hittem neki. Erősebb, mint én valaha is leszek.

 

„Mi történik?” Kérdeztem félve, miközben karjaimmal reszketően öleltem át magam. Féltem.

 

„Bandaháború. Megtudták, hogy meg akarunk szerezni valami Kirától. Az idióták. De szerencsére nem volt semmi nálunk, még.” Dühös volt, elképesztően dühös.

 

„Most mi lesz?” Kérdeztem szinte suttogva, nem akartam még jobban felidegesíteni.

 

„Várunk.” Sziszegte indulatosan, miközben köröket rótt a kis szobában. A falhoz lapulva figyeltem, mozdulni sem mertem. Még nem láttam ennyire félelmetes arcot senkitől. Gyönyörű vonásai vicsorba torzultak, orrlyuka vészjóslóan tágult ki. Megrémített.

 

„Bocsáss meg.” Roskadt le hirtelen mellém. „Nem akartalak megijeszteni.”

 

„Tudom. De most pihenj. Sok vért veszítettél, és még fogsz is.” Engedett. Leült, s a hátát kényelmesen a falnak vetve elaludt. Egy kis ideig hallgattam, ahogy egyenletesen szedi a levegőt, majd engem is elnyomott az álom.

 

Felriadtam. Fázósan kuporodtam össze, de ekkor halk nyögéseket hallottam mellőlem. Azonnal odaszaladtam Michaelhez, s rögtön tudtam, hogy láza van. Fogalmam sem volt, hogy mit tegyek, a kezem remegett kétségbeesésemben, víz pedig nem volt a közelben. Azt viszont tudtam, hogy most azonnal fel kell őt keltenem, mielőtt teljes öntudatlanságba merül.

 

„Michael, kelj fel.” Szólongattam, de nem használt. Semmi kedvem sem volt drasztikusabb eszközökhöz fordulni, tekintve, hogy nem volt kedvem magamra haragítani őt, s élénken élt bennem, hogy mennyire megijedtem tőle. Mindazonáltal mégsem hagyhattam el őt, hisz megmentette az életem.

Egy apró pofon, s ő azonnal kinyitja a szemeit, s nagyot mordul.

 

„Lázad van. Hogy érzed magad?” Kezemet újra a homlokára tettem, s őt kirázta a hideg az érintésemtől. S nem az én kezem volt hideg.

 

„Voltam jobban is.” Mondta, miközben hirtelen megfogta a kezem. „De velem maradsz, nem?” Hangja lágy volt, s szemeit egészen mélyen az enyémekbe fúrta. Nem bírtam állni azoknak a kék szemeknek a pillantását, elfordítottam a fejem.

 

„Ameddig kellek.” Suttogtam, miközben a fejem a hideg falnak érintettem. „De ki akarok innen jutni.” Kirázott a hideg a gondolatra, hogy vajon meddig kell még itt bujkálnunk az ellenséges banda elől, s hogy vajon megtalálnak-e minket, s ha ez megtörténik, akkor vége is az életünknek?

Nem akarok meghalni. Tudnom kell, hogy Mello kicsoda valójában.

Tekintetemet Michaelre fordítottam, aki még mindig engem nézett.

 

„Félsz?” Hajolt közelebb, s így fél méterre csökkent közöttünk a távolság.

 

„Igen.” Sütöttem le a szemem, mire ő a háta mögé nyúlt, s előhúzta a fegyvert. „Fogd.”

 

„Nem” Ráztam meg a fejem. „Én nem tudom, hogy kell. És nem is akarom.” Odahajoltam, hogy visszaadjam a fegyvert, de ekkor megfogta a kezem és közel tartott magához, annyira, hogy éreztem, ahogy lélegez, s a furcsán ismerős illatot, ami belőle áradt.

 

„Minden ember tudja használni. A vérünkben van a gyilkolás, s ezt az ember arra alkotta, hogy használja, nem arra, hogy megfejtse.”

 

„Michael, én...” Kezdtem, de megrázta a fejét és egészen a fülemhez hajolt.

 

„Ölj, vagy megölnek. Ez az életben maradás szabálya.” Megremegtem, s nem csak attól, amit mondott, hanem a belőle áradó nyers erőtől, amivel mondta.

 

„Én nem lennék rá képes.” Nyögtem alig hallhatóan, de nem mertem megmozdulni, egyszerűen lebénultam, pedig tudtam, hogy nem fog bántani.

 

„Én megtettem érted, te megtennéd ugyanezt értem?” Kérdezte elhajolva tőlem, egészen közel az ajkaimhoz, szinte súrolta.

Vajon megtenném érte?

 

„Meg.” Suttogtam végül alig halhatóan, mire halványan elmosolyodott.

 

„És még mennyi mindent.” Jelentette ki, de válaszolni, tiltakozni már nem tudtam, mert láztól forró ajkai az enyémekre tapadtak, s forrón, de túlontúl ismerősen csókolt. Pont, mint Mello. Össze voltam zavarodva, nem értettem semmit, rettegtem, féltem, mert tudtam, hogy gyenge vagyok.

Ha Michael csókja nem akadályoz meg engem, egészen biztosan felsikoltottam volna, mikor közeledő lépteket hallottam, melyek lassan lelassítottak a minket védelmező, nehéz vasajtó előtt.