1. fejezet: Arcátlanul Mello

 

Csendes őszi délután volt, éppen az egyetemről tartottam haza. Igen, ez volt az első napom, mondanom sem kell, először igencsak féltem. Még szerencse, hogy Aikot ismertem, nélküle tuti elvesztem volna abban a hatalmas épületben. Az órák érdekesek voltak, de ez akkor sem az volt, amiről álmodtam.

Orvosnak készülök. Hogy miért? A szüleim parancsára, pedig tudják, hogy gyűlölöm a kórházakat és a betegségeket, nemhogy még a sok halálesetet és keserűséget, ami ott történik nap, mint nap. Nem elég, hogy Kira írtja a bűnözőket és az ő halálukat nap nap után újból leadja a televízió? Miért kellene egy olyan ember halálát végignéznem, aki az én hibámból halt meg?

Mégsem tehetek semmit, nem szegülhetek ellen a családomnak. Szeretném megmenteni az embereket, de nem élném túl, ha valakiről tudnám, hogy nem menthetem meg, mégis ott fekszik előttem, és mikor meghal, magamat fogom hibáztatni. Túl sok felelősséggel jár, ami alatt biztosan összeroppannék.

Halál. Olyan egyszerű szó, mégis olyan felfoghatatlan és elérhetetlen. Csak megtörténik, és mégsem tudom felfogni, hogy nincs többé. És velem mi lesz, ha meghalok? Ha többé nem lélegzem, nem gondolkodom, egyszerűen eltűnök, s csak emlékeket hagyok magam után, melyek idővel elhalványulnak, s végül csak egy név leszek, arc, test, lélek, és múlt nélkül.

Milyen súlyos gondolatok egy fiatal lánytól, nem? Hamar kellett felnőnöm egy rendőrfőkapitány és egy zseni báty mellett. Soha nem maradhattam le, soha nem lehettem gyerekes. Olyannak kellett lennem, mint a belémnevelt példaképem, Light, a bátyám. De csalódtam. Csalódnom kellett újból és újból. Én sohase leszek olyan, mint ő. Az álom hirtelen szertefoszlott és én ott álltam üresen, egyedül, szánalmasan. De megtaláltam azt, amiben kiteljesedhetek. Írásra vetemedtem, s megtaláltam önmagam. Amikor írtam, az lehettem, aki akartam lenni, azt csinálhattam, amit akartam, azt érezhettem, amit akartam. És ez, ez volt az, ami a legtöbbet jelentette számomra.

 

Fázósan húztam össze magamon a kis mellényt, miközben agyam minduntalan kattogott. Egyáltalán nem volt meleg, s bár a szél nem fújt a levegő mégis csípte az arcom. Lábam már szinte teljesen lefagyott a vékony harisnyában és a rövid szoknyában. Na igen, csak nekem lehet annyi eszem, hogy ilyen időben, ekkora szoknyában mászkálok, de ha egyszer ez a kedvenc ruhám?

Épp saját szerencsétlenségemen mérgelődtem, amikor egy fekete sötétített ablakos autó állt meg mellettem és Matsuda mosolygós feje jelent meg a lehúzott ablak mögül.

 

„Hazavigyem, kisasszony?” Mosolya még most sem hervadt le arcáról, ami engem is egy kissé jobb kedvre derített.

 

„Nagyon kedves, Matsuda úr, de azt hiszem Ön egy kicsit idős hozzám.” Válaszomra egy kicsit elpirult, majd zavartan nevetgélni kezdett. Vicces figura.

 

„Jaj, én, még véletlenül sem, hisz maga a főnök lánya.” Elnevettem magam, mire a férfi újból elmosolyodott. Úgy látszik, tényleg tetszem neki. „Biztos ne vigyem el? Kutya hideg van kint.”

 

„Köszönöm, de nem szükséges, szeretek sétálni.” Válaszoltam mosolyogva, mire csak megvonta a vállát és elhajtott.

 

Azt hiszem, ha néhány évvel fiatalabb lenne, még hagynám is, hogy udvaroljon nekem. Erre a gondolatra halkan felnevettem, hova gondolok már megint? Persze apa azt mondta, hogy rendőr semmiképp sem lehet a férjem, de kikérem magamnak, ezt had döntsem már én el! Természetesen még jobban kiakadt, amikor kijelentettem, hogy egy bankrabló lesz a férjem, már ha addig lesznek még bűnözők. Erre persze már Light is felszólalt, hogy hogy mondhatok ilyet, ez nem vicces. Na igen, már megint én voltam a buta kislány...

De legalább Matsuda kedvel engem. Tudom, önző dolog, de minden lánynak kell valaki, aki szereti őket, a nélkül boldogtalanok. És Matsuda olyan vicces, nem véletlenül róla mintáztam a egyik szereplőmet a most készülő komédiámban. Ez már a sokadik ilyen történetem. Na jó, az igazat megvallva tulajdonképpen mindig csak vidám történeteket írok. Hogy miért? Nem mondom, hogy nem tudom, mert teljesen tisztában vagyok vele. Menekülök. Menekülök minden rossztól, minden gonosztól, ami elrondíthatja az én tökéletesen felépített álomvilágomat. Gyerekes? Az, de e nélkül nem én lennék én.

Ó, én bolond, hogy elgondolkoztam, észre sem vettem, hogy csörög a telefonom. Gyorsan megkerestem a kis készüléket, de mily véletlen, a hívó pont lerakta. Kezdem már megszokni.

„Nincs szám” olvasom a kijelzőn, vajon ki lehetett? Nem baj, ha akar valamit, visszahív.

Épp vissza akartam volna rakni a táskámba, amikor hirtelen valaki nekem szaladt, de anélkül, hogy egy szót is ideböfögött volna, tovább is rohant.

Vagy három méter széles ez a járda, de neki mindenképp nekem kellett jönnie. Olyan tipikus...

A fenébe, azért a telefonom sikerült beleejtenem az egyik pocsolyába. Ilyen az én formám... Gyorsan lehajoltam a kis készülékért, abban reménykedve, hogy nem romlott el, amikor a víz tükrében megláttam a fekete csuklyás embert, aki elgázolt. Már épp nyitottam volna a szám, hogy jól leszidjam, amikor felemelte hatalmas karját és elsötétült minden. Tudtam, hogy óriási bajban vagyok...

 

Mikor magamhoz értem az első, amit érzékeltem a fájdalom volt, melyet a csuklómban éreztem. Kétségtelen, megkötöztek. Próbáltam megmozdulni, de a lábamat és az egész testemet a székhez kötötték. Szívesen szétnéztem volna, de a szememet is bekötötték. Épp kiáltani akartam, amikor léptek zaja ütötte meg a fülem. Annyit szerencsére megtanultam, hogy jobb ilyenkor csendben maradni.

Bajban vagy, Sayu, ez ide tart... Képzelem, milyen jókat nevet szerencsétlenségemen.

 

„Yagami Sayu?” Mély, bársonyos hangja beleégette magát a dobhártyámba, s forró leheletétől, mely az arcomat perzselte, kirázott a hideg. Egészen közel hajolt, érezte férfiasan kellemes illatát.

 

„Ki vagy te?” A fenébe, nem ezt akartam mondani, mondtam volna valami hülye nevet inkább, de mos már biztos, hogy nem véletlenül kerültem ide. És most már azt is tudja, hogy én vagyok az, aki keresett.

 

„A nevem nem fontos. Semmi más nem fontos, csak érezd jól magad.” Keserűen felnevetett, és éreztem, ahogy puha ajkai beszéd közben végigszántanak bőrömön. Gyomrom görcsbe rándult, arcomat kiverte a veríték. Mi akarhat tőlem? Kicsoda ez a férfi?

Félek, nagyon félek...

 

„Mit akar tőlem?” Hangom a szokásosnál is jobban remegett, ami nagyon szórakoztathatta a férfit, mivel újból felnevetett. Bárcsak olyan egyszerű lenne magabiztosnak maradni.

 

„Most semmit, de aztán egyre többet és többet.” Suttogása egészen a bensőmig hatolt. Nem értettem miről beszél, s ettől csak még nagyobb pánikba estem.

 

„Akkor engedjen el!” Gyerekesen kiáltottam fel, s mikor észbe kaptam mélységesen elpirultam. Istenem, ennél rosszabb már nem is jöhet... Na jó, ezt talán le kéne kopogni, de megmozdulni is alig tudok.

 

„Azt nem tehetem.” Hangja hirtelen keményült meg és éreztem, hogy elhajol az arcomtól. Most mit tervez? Kezdtem kétségbe esni, ez nekem sok. A pánik kezdett kihatni rám, egész testemben remegtem, agyam lebénult, szinte sokkos állapotba kerültem.

 

„Én nem fogok magával együttműködni.” Szinte suttogtam, de tudtam, hogy az idegen, minden mozdulatomat lesi. Feszült csönd állt be kettőnk közé, majd éreztem, hogy valaki megragadja a pulóverem a nyakánál. A szék elemelkedett a földről és én tehetetlenül lógtam elrablóm kezében székestül.

 

„Azt hittem okosabb vagy, ha már az iskolaelső Yagami Light húga vagy. Itt én parancsolok, és ha drága a szánalmas kis életed, akkor azt csinálod, amit mondok!” Szavai élesek voltak, mintha ezer tű állt volna belém. A félelem oly mértékben eluralkodott rajtam, hogy mozdulni sem tudtam. Minden érzékem cserbenhagyott, csak azt éreztem, hogy forró könnyeim kibuggyannak szememből, és előbukkanva a fekete szemüveg alól végigszántanak arcomon.

Valószínűleg ez meglepte a férfit, mivel éreztem, hogy szorítása gyengül, és a székkel együtt visszahuppanok a földre.

 

„Ha...ha már szánalmas életnél ta...tartunk...a nevedet még ne...nem tudom...Az arcodat sem láthatom.” Zokogásom elfojtva szinte hangtalanul artikuláltam e szavakat, azonban a szobában uralkodó csend miatt biztosra vettem, hogy hallotta.

 

„Mello. Mindenki így hív. Ennyi legyen elég.” Vágta rá dühösen, majd papírzörgést hallottam, amit már igazán nem tudtam mire vélni. Hirtelen abbamaradt a zörgés, majd egy fura hang, amit a helyzetből adódóan nem igazán tudtam értelmezni. Valami különleges eszköz hangja lenne?

 

„Mello.” Halkan ismételtem a nevet, ami igazán tetszett nekem. Különleges volt és illett ahhoz a bársonyos hanghoz. Látni akartam, hogy kivel állok szemben, tudni akartam, ki ez a megmagyarázhatatlan idegen. „Hadd lássam az arcod.”

 

„Nem szükséges. Ne légy kíváncsi. Ha eljön az ideje, látni fogsz.” Hallottam, ahol újból közelebb és közelebb sétál, majd leguggolt elém.

 

Némán bólintottam. El sem tudom hinni, hogy néhány órával ezelőtt az volt a legnagyobb problémám, hogy orvosnak kell lennem. Erre most itt ülök, megkötözve, mozdulatlanul, érzékeimtől szinte teljesen megfosztva. Bárcsak az egyetemen lehetnék, és azokat az undok betegségről szóló könyveket magolhatnám! Bárhol szívesebben lennék, mint itt ezzel az idegennel, aki rébuszokban beszél és még az arcát sem mutatja meg. Mire megy ki a játék?